Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Mátyás István: Színház Budapesten és Veszprémben
békés együttélését. Ezt tekinti „egy lapnak”, s erre tesz fel mindent. Nem közhelynek szánom ezt. Gandhi valóban mindent feltesz a lapra, saját életét is. Ez a Gandhi azt mondja: „ __megtanultunk testvérekként egy országban élni”. S erről a Gandhiról Lord Mountbatten, India huszadik s egyben utolsó alkirálya így vélekedik: „...az angol birodalomnak nem volt makacsabb ellensége, mint ő”. Gandhi olyan „ellenség”, aki igazi fegyver helyett a türelem, a passzív ellenállás, a békés menetelés, az igazság nevében való tiltakozás fegyverével harcol. Nem is sikertelenül, hiszen kétségtelen, hogy Indiának a gyarmati uralom alóli felszabadulását mindezzel meggyorsította. Jó is ez a fegyver egészen a felszabadulásig, — de csak addig. Ami megfelelt a külső hódítók ellen, nem bizonyul alkalmasnak a belső eredetű bajok leküzdésére. Itt kezdődik Gandhi tragédiája, mely mindenekelőtt a jóságából fakad. Gandhi nem akarja a durva erőszakot. Pedig néha akkor is erővel kell fellépni, ha nagyon fáj. Sokszor éppen azok érdekében kell keménynek lenni, átmenetileg netán erőszakot alkalmazni, akik miatt fáj. Gandhi képtelen az ilyen erőszakra. Ez vezet végül is egyéni tragédiájához, a túlélők számára figyelmeztető halálához. Németh László műve erősen „gondolati” dráma, elsősorban szövegére, mondataira kell figyelnünk. Mivel a tragédia egy ember belső világában, gondolataiban, érzéseiben zajlik, a konfliktusok „keletkezési helye” az egyén értelmi-érzelmi szférája, nehéz színpadon megjeleníteni. Szeretném, ha jól értené az olvasó: Németh László természetesen színpadra írta a drámáját, gyakorlottan, kitűnően, a műfaj szabályainak nagyon is megfelelően. Mégis nehéz megjeleníteni úgy, hogy a néző teljes egészében azonosulni tudjon vele. Hogy mindazzal azonosulni tudjon, pontosabban azt érezze, azt hallja ki belőle, amit az író mondani akar. Erősen a szövegre kell figyelnie. A mondatok megfogalmazására. Gyakran egy-egy szónak is fokozott jelentősége van. Elsősorban olvasva tudom elképzelni, mert így többször is visszatérhetünk egy-egy mondatra, s csak másodsorban eljátszva. Éppen ezért nem könnyű feladat elé állítatta a Thália Színház együttesét olyan szempontból, hogy pontosan, hűséggel tudják közvetíteni mindazt, ami a leírt műben megtalálható. Száz százalékos tökéletességgel ez nem is sikerülhetett, mert a színpad eszközei eleve és elkerülhetetlenül elvesznek valamit a leírt szövegből. Ez minden mű esetében így van. Szerencsére azonban mindig tesznek hozzá, persze nem a szöveghez, a mondatokhoz, hanem a mondandó kibontásához, a befogadás megkönnyítéséhez, az értelmezés irányításához. Kazimir Károly rendezte az előadást, ismert, megszokott, hatásos eszközeivel. A színészek a meghagyott szöveget bravúrosan, eredeti szóbeli és érzelmi hangsúlyozásban mondták. E kettős — rendezői és színészi — teljesítmény eredményeképpen olyan kiemelkedő alkotását láthattuk az őszi színházi szezonnak, amely hatásában ha nem is érte el a leírt művet, mindazt azért maradéktalanul átmentette belőle a színpadra, ami gyakorlatilag lehetséges volt. Sikerült elérnie az egyik legfontosabbat: elgondolkoztatnia a nézőt. 72
