Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe

vállalná akarja a „szó” társadalmi és személyes szerepét, az igazságtalanság világával szemben az igazság és az emberség szolgálatát.

Ezért jelentkezik az Első ecloga szomszédságában keletkezett versek tömegében a hagyományos költői bemutatás — például a háború szörnyűségeinek leírása helyett a negáció, minit költői eszköz. Gondoljunk a Hispánia, Hispánia középső szakaszára, ahol az idill szertefoszló világa, minden élet tagadása jelenik meg:

„nem vetnek már, nem is aratnak és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz, anyáknak sincsen már fia...

A negáció a múlt békés világának szétrombolását jelzi, egyúttal saját jellenének elítélését is.

Az Eclogák időszakában jut el a költői önmegmutatás magaslatára; oda, ahová József Attila éppen nagy munkásverseinek időszakában érkezett. Amiként a József Attüla-versek mindegyikében meglelhető és hangsúlyos szereppel bír a műhelyönarckép, hasonlóképpen az Eclogák egyszerre jelzik Radnóti költői és emberi magatartásának komplexen kifejezhető szféráit, azokat az emberi- költői vonásokat, amelyek egyedül őrzik a régi, humánus tartalmakat. A műhelyönarcképnek ezt a vonását igazolja — egyben pedig az emberiesség műhelyének a vállalását is jelzi — a versekben állandóan első személyben szereplő költő. Ezt azok a szférák, amiket megszólaltat. Ezt a költő-emberről szóló megnyilatkozások, az állandó szembenállás sajátos korának torz, fasiszta erkölcsévéi, ezt az emberi-költői tett szükségességének hirdetése, de a mellette lapuló halálfélelem állandó jelenléte, halálra szánt volta is.

De az Eclogák nem pusztán a költő-ember arcképét mutatják. Arra a rendszerre kell felfigyelnünk, amit fdiépít a versek egymásutánjában. A versek mindegyikében látszólag társat keres a költő azoknak az emberi gondoknak a megvitatására, ami a növekvő barbárság következtében gyötri őt és kortársait. E társkeresés valójában az önmagává!, való feleselgetésre ad lehetőséget, de az antik költészet hagyományai is új megfogalmazást nyernek nála. A példára, Vergiliusra gondolunk. Ugyanakkor emlékeztetnek Kölcsey Zrínyi-dalaira is. Mindkettőben bizonyos sorsfordulókon jelentkező emberi megrettenés vagy felelősségvállalás költői magatartásával találkozunk. Arra alkalmasak e felelgető formák, hogy a kétségek közt gyötrődő, önmagával vívódó költő harsányabban, vitázva és végül önmagát meggyőzve mondhassa el megfogalmazott erkölcsi tételeit.

Mindegyik ecloga középppontjában maga Radnóti található. Az ő profilja, élsősorban nem a fiziognómiai, hanem az emberiség sorsán töprengő, azt féltő ember lelki-erkölcsi vonósa tekint felénk. A vele párbeszédet folytató első társa Pásztor. És ebben a szerepvállalásban is ráismerünk. Hiszen az Első ecloga a múltjával és jelenével számotvető költő vitája. A múlt bukolikus idill je és a jelen „szörnyű világa”, ami már „nem is fáj”, ami fölött keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs, aki eltakarítsa”, amelyik vagy megöli a költőt — Garcia Lorcát —, vagy miként a „drága Attila”, mond nemet e rendre, amelyikben „ágyudörejek közt”, „üszikösödő romok, árva falúk közit” visszhang is alig jön a költői szóra.

Az igazi ars poetica itt fogalmazódik meg; a műhelyönarckép itt bontja ki igazán — megint az elhallgatás és a kijelentés dialektikus egységében — valós vonásait. Mert azzal, hogy példaképként Lorcát és József Attilát emlegeti, vál538