Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe

la'lja az ő örökségüket, az ő költői-emberi magatartásuk itovábbvitélét, a költői- emberi szolgálatnak egy magasabb rendű folytatását, vállalja az ő örökségüket, az ő kölitői-emberi magatartásuk továbbvitelét, a költői-emberi szolgálatnak egy magasabb rendű folytatását, vállalja „példaérvényű magatartásuk etikai örökségét”. Összeveti önsorsát a halálba hullt társakéval, ugyanakkor az egy­szerű emberekével, hiszen a Pásztor nemcsak a régmúlt idillre utal, hanem az egyszerű életékre is. Így személyes sorsában a világét is éli. De nemcsak éli, hanem tenni is akar azért, hogy az embertelenség világában az emberiesség vo­násai megőrizhetők legyenek. Az ő tette, cselekvésiének legfőbb formája az írás. Erről az Első eclogában hittel tesz vallomást: írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén mint /ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérük / bár a kérészit, mely jelzi, hogy arra fog irtani hol­nap / már a favágó, — várja, de addig is új levelet hajt. Hiába menekül a vers zárósoraiban az idill megnyugtató esti képéhez, va­rázsolja ismét bükolikus hangulatúvá az Eclogát az alkonyi lepke lebegésének s szárnya ezüstjének pergésével elzsongítóan mákonyossá, mintha el akarná al­tatni saját rettenetét: a vers főhelyén megformált költői arc a halálraítéltség jegyével, a vállalt kditősors — egyúttal pedig embersors — kikerülhetetlenségét, de etikus kényszerét is jelzi. A tudatos tartalmi és szerkezeti konstrukció már az Eclogákat megelőző költeményeknek is jellemzője volt. Bennük a tudatosság fokozását figyéihettük meg. A vergili'usi IX. ecloga fordítása ehihez adta a lökést, a való világ és annak tükrözéseképp a lélek tájainak a bemutatására. A nyolc edioga során kétszer járta meg a megismerés dantei poklait. A ver­sek mindegyikében a költő mellett a Társ az elmélyedés, a mélységekbe tör­ténő behatolás egyre ikínzóbb felismeréseihez vezet. Az Elsőben a beszélgető társa a Pásztor, bükolikus korszakénak a jelképe is. A Másodikban már saját jelene villan fel a Repülő eldeformálódott emberaroával. Egyben pedig test­közelbe kerül a háború összes kínjával, szenvedésével. És hogy minden őt gyöt­rő kérdésre választ kaphasson, a Harmadikban és a Negyedikben ezért szólal­tatja meg a Múzsát, majd a személytelen Hangot — saját benső énjét — az ön­vizsgálatnak kegyetlen őszinteségével, a 'lélek lemeztelenített igazságkeresésé­nek szándékával. A múlt és jelen összevetése kapcsán jut el az önvilágába való visszavonulásának pillanatáig. Az Ötödik Ecloga már a holtak világába viszi a költőt; a dantei világ körei már valóiságosak; a saját elkövetkezendő sorsa sejlik föl előtte, hogy azután a legelesettebb pillanataiban, a bori-heidemaui pokoljárás közepette még egyszer felcsillanjon a menekülés kettős lehetősége: a Féleség és a Próféta alakja, a lélek mélyén élő, munkálkodó rendíthetetlen hite, ami erőt ad a lehetetlennek tűnő helyzetekben is, amit nem lehet éhez- tetéssel, ütlegekkel kiölni belőle. A viták, amik az Edogák első öt darabjában elénk tűnnek, valójában az írás megszüntethetetlen kényszerét jelzik, azt, amit élete igazol: az utolsó pil­lanatig szólni, tanúságot tenni korról, emberről, hitet termi az emberség gon­dolata, szép eszményei mellett. A Második Ecloga annak a felépített rendszernek további (lépcsőjét jelenti, ami egy modern dantei pokoljárásnak fogható fel, ám olyan pokoljárásnak, amelyikből végül is — elpusztulása ellenére — megtisztiuitan, megdicsőüMen tér meg a költő. Olyan dráma ez, ahol az antik görög tragédiák minden kellé­ke megtalálható; a legfőbb jó és rossz, az erkölcsi törvény és a zsarnoki tör­539

Next

/
Thumbnails
Contents