Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe
tanulmány Z. SZABÓ LÁSZLÓ Radnóti önarcképe Az Eclogák kora Radnóti Miklós esetében mindenkor a konkrét élmény, a saját vagy a külvilágnak eseményei határozták meg a vers születését. Sohasem az elvont, erőszakolt belső konstrukciós kifejezési kényszer. Minden egyes versénél kimutatható az a valóság-mag, amelyikből kivirágzik a költemény. Ez hozta létre az Eclogákat; ezt bizonyítja Tolnai Gábor meghökkentően izgalmas közíieménye is. „Radnóti Miklós eclogáinak sorsa valójában egy műfordítással kezdődik” — emlékszik vissza az Eclogák születésére Trencsényi-Wa’ldapfel Imre. A Pásztori Magyar Vergilius számára lefordítja az Augusztusz-kori költő IX. eclogá- ját, és a benne meglelt tartalmi és formai azonosságok teremtik meg annak a lehetőségét, hogy a történelmi sorsfordulat és a személyes élmény kettősségét kifejezze a vergiliusá formában, hiszen a költő „halálfélelme és kiszolgáltatottsága... Vergiliusnál ugyanúgy a béke feladott reményének a szimbóluma, mint Radnótinál”. Az Eclogák születésének kezdete 1938. Hátterükként az európai történelem riasztó eseményei szolgálnak. Az elsőnél például 1938, az Anschluss, Ausztria megszállásának éve. A háború rémségei így egyre közelebb kerülnek a költőhöz, s ő, aki ismeri ennék a fasiszta háborúnak hírből ismerhető összes brutalitását, a személyes veszélyeztetettség és a költői kiszolgáltatottság rémségeit, az Eclogákban úgy igyekszik megrajzolni saját képét — műhelyönarcképét —, hogy a történelmi események ábrázolása, emberi kiszolgáltatottsága, halálfélelme mellett megőrizhesse a emberi erények legmaradandóbb vonásait, a béke reményét, ugyanakkor igazolhassa előző költői gyakorlatának jellemzőit: a bu- kolikus jelrendszer jogosultságát. Ám „az idill metafizikus ábrázolásától megóvja őt korai tálállkozása a munlkásmozgalommal”. Az idill nála is, miként Ver- gi'liusnál arra jó, hogy az embertelen világgal szemben az ember szép és harmonikus világát állítsa szembe. Erre utal a Georgicából az Első Eclogához űrt vergiliusi mottó is, a Quippe ubi fas versum atque nefas: tat bella per orbem, tarn múltáé scelerum fades... kezdet a maga könyörtelen szókimondásával és elhallgatott soraival. Ettől kezdve ez is jellemzője lesz költészetének. Az elhallgatásoknak éppolyan funkciójuk lesz a versekben, mint a kimondottaknak. Hiszen ezentúl egyre inkább szembe kell néznie az elhallgatás kényszerével is, ha 537
