Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Néhány kalász

FARKAS IMRE

Néhány kalász

(Justh Zsigmond 1863—1894)

HÍRE ÉLT KEVESEBBET

Justh Zságmond halália után 28 évivel szülötteim, abban laz esztendőben, amikor Molnár Jánosné meghalt.

„A naivám, kiről Silberstein Adolf a Szent-Tornyáról írt gyönyörű cikkben oly nagy elismeréssel emlékezett meg, olyan nagy talentum, amilyen a 'maga nemében, ki merem mondani, tán még Pesten is kevés van.

Engem^ egy magyar színésznőre sem emlékeztet, legjobban tán a párisiak elkényeztetett Milly Meyer-jére húz. Csinos, finom arcélű kis menyecske, kinek egyéniségéből ellenálllmtatlan meleg humor sugárzik ki. Amellett (s ez nem utolsó tulajdonság „színésznőnél”) úgy memorizál, mint senki. Egy hét alatt tanulta be a ,,Képzelt beteg” Toinettejét s a „Makrancos hölgy” bősz Katája csak pár napja van kezei között s már könyv nélkül mondja a próbákon szerepét...” (Justh Zs.)

Nyitott padlásfetjárónkról észak felé nézve Justh-major zárta a látóhatárt — gyermekkaromnak süket égtája az északi. Justh Zsiigtmond nevének hallatára gyermakemlékezetem nem súg. Jászai Mari, Stróbl Alajos, Moliere vagy Shakespeare említése sokáig nem keltett bennem a „magyar Tolsztojig” viagy laz ő parasztszínházáig gyűrűző asszociációkat. 1934 és 36 táján — pályamunkás kamaszként —■ gyakran utaztam az Orosháza-—Szentes közötti vasútvonalnak Szenbetarnyától Fábiánsebestyéniig tartó szakaszán. Eötvös-majort elhagyva Jusíh-majór következett. A feltételes megállóban ritkán és esiak rövid másodpercekre állt meg iá vonat, de miért is időzött volna hosszasabban?! A vasútvonaltól jobbra, talán kilométernyire, szelíd dombvonulaton rttkás 'erdő állott. A fák közül valami fehéren olykor elővillant. Talán márványszobor, talán kereszt, de csupán egy magányos kőoszlop is lehetett... Miért is időzött volna ily bizonytalan látnivalóért tartósabban iaz a vonat?

„A megboldogultat zeneszóval kísérték a görög színházba, melynek közepén volt a sír megásva... Azon a helyen, ahol Justh Zsigmondnak a páholya volt, ott most egy nagy, megkoszorúzott kőkereszt áll, hirdetve, hogy a színház temetővé változott át...” (Verner L.)

Egy idézet, habár névtelenül, Justh Zsigmondot és parasztszínházát, a népi színjátszás. Az iskolák, az önkéntes tűzoltóagy let, a leány-, a legényegyletek és az olvasókörök műkedvelő előadásai. Nam Plautus, nem Moliere, nem is Shakespeare darabjait dobolta a dobos, népszínműveket, bohózatokat és operetteket játszottunk. „Műsorpalitikáink” nyomaiba sem léphetett a Justhénak, de a játszókedvre és a látogatottságra aligha lehetett panasz. Telt ház előtt szerepeltünk, gyakran télen is nyitott ajtók és ablakok mögött, hogy a kívülrekedtek- nak, a tágulni nem 'akaróknak is jusson az élevezetből, s a következő „évadig” gyakran emlegettük az előadásokat.

528