Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tatay Sándor: Töredékek a soproni évekből

unos-unitalan születtek a világvégének pontos dátumai. És nálunk még sokan jósolták a csonka ország végét: a sírt, hol nemzet süllyed el. A pánszlávizmus dlvénült réme, a Drang nach Osten új híre, mind jó volt mumusnak. És ha egyik sem, akkor jön a kommunizmus, és jaj annak, amit nemzetnek neveztünk. Riadt árvaságunkban jó lett volna már egy angol újságkirály is magyar királynak, de ebből sem lett semmi.

Szobatársam nem volt pánszláv, erre esküdni mernék, de hitében olyan bizonyos, hogy bátorsága volt Tolsztoj késői, Istennél birkózó iratait olvasni. Ezt tette ezen az estén is ágyában, kőkemény táblás nehéz könyvet tartva a kezében. Nékem kezemriábam sajgóit a talicskázástól, de nem mulaszthattam el kimért feladatomat: átrágni magam a görög újtestámentum húsz versszakán. A Károlyi-féle magyar bibliát .akkor már elolvastam betűről betűre. Tettem ezt mintegy penitenciakénit, mikor vállaltam, hogy ingatag hitemmel teológus leszek. A megviselt, jegyzeteimmel, aláhúzásaimmá!! sűrűn ellátott, finomkötésű bibliát illetlen hivalkodással az íróasztalomon tartottam. Professzorunk nem dicsért meg érte. Ez is valami — mondta —, de a szentírásnak olyan mérhetetlen irodalma van, hogy egy teológus számára szinte profán dolog csak úgy nekivágná, mint a vadonnak. Majdnem ugyanezekkel a szavakkal, és hozzá még némi megvetéssel adta kezembe gimnáziumi könyvtáros tanárom Kantot. Éppígy lenézett soproni öreg barátom, mikor kölcsönkértem tőle a Tőkét. A biblia mégsem tett rám soha olyan lenyűgöző hatást, mint abban az első nekirugaszkodásban. Kantot nem értettem, de hatalmas mondatai közül még ma is ét emlékezetemben némelyik. Marx felzaklatott, és hónapokon át kínlódtam érte a német nyelvvel, ám jóakarómnak máig is tartozom a beígért hozzá méltó tanulmányokkal.

Rossz diák sajátja, hogy bámulja az ablakot. Mint a ketrecbe zárt. Az ablakon kívül a város életteli nyüzsgésével, minden sarkán új, meg új látnivalóval, felfedezni valóval a faluról jött tanuló számára, bent unalmas nyüglődés valamelyik tudományág valamely parányi részecskéjével.

Ettől a szokásomtól nem tudtam szabadulni egyetemi éveim alatt sem. Mózes könyveinek tudományos magyarázatát hallgattuk. Ekkor már tudtam, hogy az Otestámenitum e tekintélyes része idők fdiyamán három különböző műből elegyedett össze. Bármennyire kész voltam is a tudományos munkálkodásra, mégis kicsit bántott a szent könyvek ilyen felboncolása. Vagy legalábbis hozzá kellett szoknom a gondolathoz. Ezen az órán valamelyik fejezet, vagy csak néhány vers keletkezéstörténetéről volt szó. A professzor Marta a táblára a terminus ad quo-t, vagyis azt az időpontot, amikor még 'holtbiztosán nem létezhetett e bibliai töredék. A tábla bal felső sarkára írta ezt, a jobb alsóra pedig azt a Krisztus előtti esztendőt, amelyben már minden kétség nélkül megvolt. Ez volt a terminus ad quem. Az volt a feladatunk, hogy a két dátumon belül egyre jobban szűkítsünk a szövegben és a tudományos kutatásokban fellelhető szöveg szerint.

A módszer tetszett nekem, izgalmasnak találtam az elején. Hogy történt, hogy egyszerre mégis kikapcsolódtam, és csak néztem, néztem az ablakot.

Az ablakon egy pont volt, mely hol feketére, hol fehérre változott aszerint, hogyan találták a lombon átszűrt napsugaraik. Ebből nyilvánvaló volt, hogy ez a pont légytől származott. Csakhogy mikor? A terminus ad quo az ablaktábla felszerelése, az ad quem a mai nap. De számításba vehetem az utolsó takarítás pontos idejét és azt a napot, mikor először megpillantottam. Papírt vettem, és

518