Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tatay Sándor: Töredékek a soproni évekből

megett, derekam ropogott. Hosszas betegség emlékeként lenőtt mellhártyám szakadozott, mintha csirizes rongyot húznának a tüdőmről.

Dobtam volna magam az ágyba, de vacsorázni él kellett mennünk az öreg líceumba. Étvágyam lett volna, csakhogy mikor kitálalták a lecsós kolbászt, odalépett hozzám egy törzsatya, ahogy a másodéveseket neveztük, és így szólt.

— Ezek itt nem vacsorázó teológusok, hanem elöljárók egy kisváros tanácstermében. Maga a helyi tűzoltóparancsnok, és az elöljáróságot rábeszéli egy új, motoros fecskendő megvásárlására. Nem lesz könnyű dolog, mert az elöljárók fukarok. Fogukhoz vemének minden garast. Legfőbb ellenfele miaga a polgármester, akit ezúttal Mayer kolléga testesít meg. Neki népszerűségre van szüksége, égjen le inkább a fél város, minthogy a választások előtt szembeszegüljön a (tanács maradiságával.

A balekavatásig, vagy harminc napon ált az első szemeszter kezdetén az efféle parancs szent volt, annak ellenszegülni lehetetlen. Míg a vacsora hűldögélt előttem, úgy éreztem, jól felépített hatásos beszédet mondtam a tűzoltó fecskendő érdekében. Äm Mayer barátom sem hiába készült papnak. A vita olyan heves lett, hogy a hallgatok spontán lelkesedésből állottak egyikünk, vagy másikunk mellé. Ügy éreztem, a siker az enyém lesz. Hiszen a haladó szellemet is én képviselem. De akkor így szólt egy fényesábrázatú, nagytekintélyű atya:

— Megálljunk! Most Tatay kolléga lesz a polgármester, Mayer pedig a tűzoltó parancsnok. Rajta!

Sok ldiíkészősöm minden belém szorult szónoki képességére szükségem volt, hogy a hangulatot (megfordítsam. Talán sikerült, talán nem? Annyit tudok, hogy vitázó társammal ketten maradtunk a kiürült teremben, a lecsós kolbász zsírja tányérunkra fagyott.

Azt hiszem, német főiskolákról származik az elsőéveseknek ez a megtöret- tatése. Mindenesetre ősi szokás vdlt, a lelkem mélyén sem tiltakoztam ellene. Elvittem a téglával megrakott bőröndöt Bánfálvára és nem bántam, hogy a címzett, egy fiatal özvegy, bolondnak nézett. Pedig sejtettem, mit viszek, kiszórhattam volna útközben a téglát, és megrakhattam volna a bőröndöt mezed virággal, vagy földi szederrel, iákkor talán meg is jutalmazott volna a szép özvegy. Eszembe sem jutott, az ilyen szellemes ötletek mindig későn jutnak eszembe. Egy másik társammal megjavítottuk egy vadidegen ember szőlőjének kerítését felsőbb parancsra, abban a hitben, hogy egyik professzorunknak teszünk vele szívességet. Az öreg bortermelő dléhb karóval jött nekünk, de látván tisztes szándékunkat, a végén megvendégelt. Aki magát megalázza, fölmagasztalta- tik — mondták vigasztalónak. Ezt a tételt is elfogadtam. Azóta életböloseletem egyik pillére maradt. Eddig még nem hozta meg a gyümölcsét. Sokszor módosíthattam volna így a kádenoiát: aki magát megalázza, abba mások beletörlik a csizmájukat; de nem tettem. Mert akadnak értő lelkek, és hiszek benne, hogy közülük legtöbben még hátra vannak, akikért érdemes pokolra szállni.

Az új otthonban szobám falán nagy fekete kereszt vdlt. Nem feszület, csak kereszt, ahogy ez protestánsoknál illik. Nem is volt egészen szabályos, modern volt, szép volt, nagyon szerettem. Szobatársam szlovák származású negyedéves volt. Azt hiszem, az ő hite tökéletes volt, hiztonságos, amit nem kéül természetesnek venni azért, miért papnak készült. Hány megszállottja van a nemes zenének, és milyen ritka az abszolút hallás. Bizonyos voltam benne, hogy ő ball minden üzenetet az éteren át.

Azt mondták róla, pánszláv. Megsúgta valaki mindjárt az első nap. A nagy világgazdasági válság fenekén voltunk. A nagy próféciák idején, mikor

517