Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Bába Mihály: Látogatás (elbeszélés)
hogy az ülésre venni kellene egy nádból fonott „háttartót”, mert nem kényelmes hátradőlve vezetni. — Van nálad pénz? — kérdezte az asszony. — Pénz? — csodálkozott a férj. — Van. De nem sok! — Mennyi? — Négy-ötszáz az egész. — Jó, akkor adj a mamának egy százast. Jobb, ha te adod, a veje, érted? — Rendben van, ahogy gondolod, drágám. A mellékutcákban figyelmesebben kellett vezetni, mert a gyerekek ugrándoztak az úttesten. A kocsi megállt. — Megérkeztünk. Kiszálltak a kocsiból. Az asszony a kislány ruháját igazgatta, halkan figyelmeztette, hogyan viselkedjék, a férfi meg összeszedte a csomagokat. A felét elszedte tőle az asszony, hogy a férje jobb keze szabad legyen, be tudja csukni a kocsit. — Készíts elő egy tízest, a portásnak — súgta az asszony, és becsöngetett. Idős, fekete ruhás asszony nyitott ajtót. Amikor meglátta őket, nyájasan elmosolyodott. — Ö, a Kanyuk nénihez, tessék, tessék... A férfi a kezébe nyomta a tízest. — Köszönöm, nagyon kedvesek — mondta és nézett utánuk, míg csak el nem tűntek a folyosón. A mama szobájában csak a lakótársa volt, Schwarz néni, cseppnyi öregasszony, aki nyolcanéves létére is fürgén mozgott még. — Rögtön hívom, a társalgóba ment, mert azt hitte, hogy már nem jönnek — súgta az ajtó felé lesve, aztán elkocogott. A mama fáradtan topogott be. Zsebkendőjét szeméhez nyomkodta, szólni is alig tudott, csak ölelte magához a lányát meg az unokáját. A férfi köhécselve állt mögöttük. Schwarz néni meg felült az ágyára, hogy szabad legyen a széke. A mama végre leült az ágya szélére, a lánya mellé ültette unokáját, ők pedig a két széken foglaltak helyet. — Édes anyuci, hoztunk egy kis apróságot — bontja kifele a csomagokat az asszony. A mama szipog. Orrát, szemét törölgeti. — Narancs, minek az nekem, gyermekeim, banán, csokoládé... nem kell az nekem... — Ugyan, anyuci... — Ennyi pénzt kiadni... — Ez jár a mamának — mondta a veje ünnepélyesen, aztán elővette zsebéből a pénztárcáját, kivett belőle egy százast, és átnyújtotta. — Az apró kiadásokra, mama. Nem akarta elfogadni. Szívét, torkát valami furcsa érzés szorongatta. Amennyit most ráköltöttek, ő ebből akárhol egy hónapig nyugodtan élhetne. Itt meg el sem tudja költeni a pénzt, mert megvan mindene. A csokoládét, a narancsot sem ő eszi meg, hanem Schwarzné, a szobatársa, akinek elpusztult a családja a háborúban, meg Papp néni a hetesből, a másik barátnője, akinek megint nincs senkije. Schwarz néni fészkelődött a helyén. A férfi észrevette, megkínálta a süteménnyel. 495
