Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Bába Mihály: Látogatás (elbeszélés)
A mama nehezen nyugodott meg. — Hogy vagytok? — Jól, anyuci drága. Egészségesek vagyunk, ez a legfontosabb. Tudod, sok a dolgunk, a kicsivel is keveset tudunk foglalkozni. És te hogy vagy, anyuci drága? — Én? — nézett fel a mama könnyes szemmel. — Csak lassacskán. Ebben a korban. Egészségem van, csak a lábaim... Szaggat, sokszor nem tudok éjszaka aludni... — Majd beszélek az igazgatónővel, hogy szóljon az orvosnak... — Nem kell, fiam, nem használ az semmit. Szótlanul ültek egy ideig. A mama unokája fejét simogatta, aztán lányán pihentette tekintetét. — Még mindig szép — gondolta. — Még mindig fiatal. És szépen öltözködik. .. A férje is. Öregszik, de elegáns. — Az ablakon át láttam a parkot, nagyon szép — jegyezte meg a férfi, hogy megtörje a csendet. — Az szép... Csak tudod, Béla fiam, én jobban szeretném, ha... Hirtelen elhallgatott, mintha elfelejtette volna, hogy mit akar mondani, aztán zavartan folytatta. — Na, mit is akartam mondani... Jaj, igen, mi van a Szabónéval? Megvan még? Szabóné ott lakik a lányáék mellett. Amíg ő is ott lakott, gyakran járt át Szabónéhoz, és sokszor órákig elbeszélgettek. — Ó, persze — sietett a lánya a válasszal. — Üdvözli anyucit, és azt mondta, eljön majd meglátogatni. Legközelebb Béla elhozza kocsival. — Vettetek kocsit? — kérdezte mama. — Igen, mama, ma már mindenkinek van kocsija, mi sem maradhatunk le, ha nem akarjuk, hogy lenézzenek bennünket. — Egyszóval azt mondta, hogy bejön, meglátogat? — Ingen — mondta az asszony, és gyorsan kislánya hajában kezdte igazgatni a szalagot. A gyerek némán, fintorogva ült. Ő csak a csokira gondolt. Az asszony meg arra, hogy nem is látta azt az undok Szabónét, de nem is akarja, mert azt locsogja a házban mindenkinek, hogy láb alatt volt a mama, és bevitették a szociális otthonba a lelketlenek... — Akkor jó. Mondjátok meg neki, hogy várom... — Megmondjuk, mama, kérem — hajolt meg a veje udvariasan. — És csak tessék szólni, mama, ha valami kívánsága van... — Nekem, fiam, nincs nekem semmi kívánságom. Csak egészségem legyen, amíg élek... Megint kínos csend telepedett a szobára. A kislány idegesen lógatta le lábát az ágy szélén. Schwarz néni meg mohón lesett a banán felé. A mama észrevette. — Vegyél, Sára, kóstold meg. — Fürgén lesiklott az ágy széléről, kezébe kapott egy banánt, és beleharapott. A kislány hangosan felnevetett. — A néni héjastól eszi, hihihi. — Mucus, hogy viselkedsz — szólt rá az anyja. — Tessék lehántani, Schwarz néni, kérem — állt fel az asszony, és odament a kicsi öregasszonyhoz, megmutatta neki, hogyan kell lehántani a héját. — Jaj, drága aranyoskám, nagyon köszönöm... Tudja, nekem nincs sen496
