Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Pósfai H. János: Magyarország fővárosa Szombathely
Szabadság című lap február 4.-1 száma egyebek mellett arról ad hírt, hogy „Több helyen zavargások voltak a német SS és a nyilas bandák ellen. Nagy németellenes tüntetés volt Szombathelyen. A tüntetés alatt a város lakossága és a nyilas banditák között összeütközésre került sor. A katonák is kezdik megelégelni a fasiszta uralmat. Szombathelyen a magyar katonák megtagadták a Szálasi-tiszt parancsát, hogy lőjenek a tüntetőkre”. A tudósítás iazt äs megemlíti, hogy Szombathelyein kívül Kőszegen is volt megmozdulás. Ennek során a lakosság lerombolta azt a vendéglőt, amely csak a németek részére volt fenntartva. Utána kiszabadították a börtönből azokat a magyar tiszteket, akiket Hitler-ellenes magatartásuk miatt tartották fogva. Mindezeken túl sok-sok tényező játszott közre abban, hogy erre az időre a munkásokban felgyülemlett n harag. A legtöbb üzemnek hadiüzemmé való nyilvánítása, a katonai fegyelmezési módszerek, az alacsony munkabérek, a fokozódó létbizonytalanság utcáira kényszerítette a munkásokat. Változást követeltek. Ezt mutatta a már említett január 30.-4 tüntetés hangulata lis. Az egyre növekvő elégedetlenség — laz ellátás, a naponta ismétlődő zaklatások, a szemmel látható korrupciók és egyebek miatt -— a városi és falusi lakosság ellenszenve egyre jobban elmélyült a fennálló uralommal és képviselőivel szemben. Hiába hirdetik, hogy odaát jobb lesz, s hogy a győzelem után mindenki visszatérhet majd békés otthonába, a lakosság túlnyomó többsége nem akar mozdulni. A Vasi Szemle egyik korábbi számában olvasható, hogy a menekültekkel 'együtt mintegy 400 ezer lakosból mindössze 16 ezer jelentkezett önkéntes kitelepítésre. Egy szemtanú szerint pedig még azoik is visszatértek, akik ugyan nekivágták laz útnak. „Az utakon végeláthatatlan menetben vonultak az emberek, s közéjük álltak innen is a kitelepülök. Ám az oladí, toronyi, séi lankákon már szivárogtak is vissza. A pinkafői vasúton hiába állt készenlétben a szerelvény, önkéntes kitelepülőkkel nem tellett meg sohasem.” S hogy miennyire így lehetett, érdemes idézni egy részletet tazok kitelepülésének krónikájából, akik szervezték, bonyolították magát az akciót. Karsai Elek említett könyvében áll, hogy március 28-án este Vájná belügyminiszter azt a jó- tanácsot ad|ta Kemény külügyminiszternek, igyekezzék ő 'is. Ha más mód nincs, gyalogmenetben kell elindulni, mert a maga részéről felelősséget nem vállal a következményekért. Akkor még nem tudta, hogy ő maga hogyan fog nekivágná. Idézzük Kársait: „... a nyilas Honvédelmi Minisztérium főtisztviselői március 27-én már áttelepültek, nagy teherautókon, amelyeket részben a tiszti családok bútorai fogattak le ... Amikoris április 2-án a nyilas testvérek egy csoportja megérkezett Steyerbe, az ottani Kreisstabführer parancsára mindenkit féltartóztattak: a járműveket, élelmiszert és dohányneműket elvették, a katonákat pedig lefegyverezték...” Ez volt tehát ia birodialom méltó fogadtatása. A példák mutatják, ha kisebb mértékbein ás, mint az ország más területein, de a nyugati végeken is megindult egy egészséges folyamat, amely élesztette a szembenállást a németekkel, illetve csatlósaikkal. Március utolsó mapjiaihan a felszábadító csapatok elérték a megye határát. A propaganda-minisztérium és ia cenzúra még lankadatlan erővel dolgozott. Celldömölkhöz közeledett máir a Vörös Hadsereg, lámáikor a nyilas kormány hírszolgálati irodája hivatalosam közölte, hogy „Veszprémtől keletre visszavetettük az ellenséget”. Ezit azonban már senki nam hitte el, mint ahogyan laz általuk kiagyalt rémmeséket sem. A sajtó urai március 27-én és 28-án riadt futásba kezdtek, úgy látszik, nekik sem nyújtott bátorságot saját tálalású hírverésük laz orosz csapatokra vonatkozóan... 488
