Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga Zoltán: Hazamegyek a falumba
— Mi lesz most? Tizenkét éves voltam, nem értettem meg a kérdés lényegét. Csak tíz év múlva tudtam felfogni akkori gyötrődésüket. — Elmegyek — válaszolta apám —, a földeket beadjuk, én meg elmegyek. — Te, negyvennégy évesen? Hiszen egész életedben falusi voltál! Mihez kezdenél városon? •— Nincs más megoldás. Alakítottak már téeszt negyvenöt után is. Semmi jó nem sült ki belőle. Elmegyek. Kenyér kell a gyerekeknek. Téged gimnáziumba iratlak — nézett rám meleg, barna szemeivel —, Öcsi meg elmegy géplakatosnak. Isten tudja, mi lesz ennek a közösködésnek a vége!? így látta akkor — szinte reménytelennek a helyzetet. Ki tudja, hány estén vetették meg már a dolgot anyámmal? A szomszédokkal? Feri bátyámmal? A falu többi „gazdájával”? A hasonló sorsú, gondolkodású emberekkel? Ki tudja, mennyi ideig rémítette őket a gondolat; közös földön, közös szerszámokkal gazdálkodni? Egy hót múlva belépett a közösbe, és... nem ment sehová. Most már tudom, képtelen lett volna városon, föld nélkül élni. Öcsém géplakatosnak tanult. Öt évig ingázott, aztán három évvel ezelőtt hazajött a téeszbe dolgozni. Ketten hatezret keresnek havonta. Tisztán. — Nem bántad meg apám, hogy itthon maradtál? — kérdeztem a minap, a vasárnapi ebédnél.-—• Érted is te ezt?! — néz rám a szeme sarkából hunyorogva. Törődj a húslevessel, mert elhül! Elégedett, de az atyaúristen kedvéért ki nem mutatná. A régi szép időket emlegeti. Mosolyog magában, ha dühöngök rajta. Ki érti ezt? Nándival egy padban ültünk a technikumban, de az érettségi óta nem találkoztunk. Rögtön munkát keresett, nem tanult tovább. A minap Sopronban jártam tanácsülésen. Amint a tanácsházára igyekeztem, ki más dudál rám a kocsiból, mint az én Nándi haverom. — Korpát viszek a malacoknak — mutat a kocsi hátuljára, ahonnan kikandikálnak a zsákok. — Apádékhoz? Rázza a fejét. •— Nekem. Hetven óta téesz-tag vagyok. Beléptem. A felségem is ott dolgozik. Adminisztrátor. Érettségi után a vagongyárban dolgoztam a technológián. Hárommal többet ígértek, amikor hívtak haza a forgácsolókhoz művezetőnek. Hazajöttem. — S az öreged? Ö mit szólt? •— Lehiggadt már. Nehezen ismeri be, hogy könnyebben él, de már nem várja az angolokat. Én tudom, hogy ez nála óriási változás. — Dolgozunk, meg tévézünk. Nem érünk rá unatkozni. Meg aztán itt van a kocsi is, másfél éves a fiam is már, van mit kezdeni az időnkkel. Közben építkeztünk is, meg gyönyörű könyvtárat szedtünk össze. Olvasni sajnos nem nagyon érek rá, mert egész nap kint vagyok a telepen, jószerint csak a szakirodalomra jut időm. — Pénz? Kijöttök a fizetésből? — Ketten megkeresünk egy hatost. Apám is segített a kocsiban, mert most is vesződik tehénnel, disznóval, hiába mondom neki, hogy maga már akkor is 41
