Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Egyszer mindnyájan megöregszünk. Szociálpolitikánk színe és visszája
rakozásra. Ismerve a megye sajátos termelési szerkezetét, e helyzetből látványos gyorsasággal aligha juthat ki. A jövőben is az alacsony keresettel járó könnyítés élelmiszeripar dominál majd. A vasi családoknál tehát indokolt más megoldást találni: a gyermeknevelési költségek nagyobb mérvű vállalását az állam részéről! Pontosabban, hogy a megye a mechanikus mutatók szerint járó normáknál kedvezőbben fejleszthesse gyermekintézményeit, a költségvetésből nagyobb összeget kapjon ezek működtetéséhez. Így, csakis így lehetne némiképp enyhíteni a vasi munkások említett hátrányos helyzetén. A Központi Statisztikai Hivatal már idézett kiadványából ismerjük: egy érettségizett gyermek, míg eljut a 19. évéhez, 315 000 forintjába kerül a szülőknek. A társadalom ehhez pénzformában 38 000, természetbeni formában pedig 75 000 forinttal járul hozzá. A szülők jövedelméből 202 000 forintra van szükség. Ezen a pénzen majdnem egy családi házat lehet építeni. Ha a házaspár nem egy, hanem három gyermek felnevelését vállalja, ennek megfelelően nő a kiadása. A háromgyermekes házaspár az egygyermekessel szemben is 404 000 forinttal fizet ki többet. Ezért a pénzért még szebb, még takarosabb házat építhetne vagy vásárolhatna. De nem teheti, mert ez a pénz elmegy a családra. Mindebből világos tehát, hogy például kiket kell előnyben részesíteni a lakásgazdálkodásnál. A Vas megyei tanács vezetői ilyen számítások után fogalmazták meg: „Önmagunk számára törvénnyé kell tennünk, hogy a lakásgazdálkodási politikát — bármennyire is összetett jelenség — elsősorban a szociálpolitikai tényezők motiválják”. A megye vezetői számára igen hasznos útmutatót jelentett a KSH Vas megyei Igazgatóságának egy közlése, melyben az új lakásba költözöttekről készített felmérést. Az 1972-es évben a megye három városában 1371 lakás épült. A statisztikusok ebből 900-at vizsgáltak meg aszerint, hogy a beköltözötteknek milyenek a foglalkozási és jövedelmi viszonyaik. A használatba vett lakások egyharmada tanácsi bérlakás és szövetkezeti lakás volt, a többi családi, társas, illetve személyi tulajdonú. A közlésből kitűnt, hogy az új lakásba költözők 5,9 százaléka egyedülálló személy, 19,9 százalék házaspár gyermek nélkül, továbbá 35,4 százalék házaspár egy gyermekkel. A három kategória együtt 61,2 százalékot tett ki, ezen belül is a gyermektelenek 25,8 százalékot képviselnek. Ha ennek csupán az lenne az oka, hogy a magas keresetűek közül sokan nagy értékű OTP lakást vásárolnak — függetlenül a családi helyzetükre —, akkor nem is kellene tovább bogozni a dolgot, hisz döntően magánügynek számítana. Csakhogy az ügy nem ennyire egyértelmű. Az összes új lakásba költözőknél a tanácsi bérlakásba költözők megoszlása is elgondolkoztató képet mutat: az egyedülállók aránya 7,2 százalék, a gyermektelen házasoké 14 százalék, az egygyermekeseké pedig 21,8 százalék. Ez ösz- szesen 42,8 százalék. A szövetkezeti lakásoknál összesen 52,7 százalék. A dolog szebbik oldala, hogy a fiatal házasok hat éven belül — két gyermeket vállalva — kedvezményt kapnak a lakásvásárláshoz. Szombathelyen ugyanakkor még mindig megoldatlan 196 nagycsaládos lakáskérelme. Elgondolkozrtató az is: miért érvényesül az a tendencia, hogy minél alacsonyabb a családban az egy főre jutó havi jövedelem, annál inkább a drágább lakásnyeréssel oldódik meg a lakásgond. A családi házat építők egy főre jutó jövedelme — a megfigyelt esetekben — 1 167 forint, a szövetkezetieké 1 221, míg azoké, akik bérlakáshoz jutnak: 1 229 forint. Szociálpolitikánk színe és visszája így fest tehát a valóságban. A teljesség igénye nélkül adjuk közre tapasztalatiainkat, felhasználva az említett megyei tanácsülésen elhangzottakat. Néhány fontosabb területet, mint például a falusi lakosság szociális helyzetét, csak érintettük. Legközelebb az is megérne egy misét. 39
