Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: "Rezervátumok"
jegyzés, amit ugyancsak egy „mai” őrségi ember tett: „Nem kellene ide gimnázium, a megélhetést kell jobbítani, az majd magával hozza a szellem gyarapodását.” Akkoriban „vitték le” az úgynevezett kis gimnáziumokat a faluközpontokba az azóta felülbírált oktatáspolitikai intézkedésre, ekként segítve a középfokú oktatás általánossá tételét. Így lett gimnáziuma az Őrségnek is. A gimnáziummal azóta beteltek; megszűnt, mert nem volt kivel benépesíteni. Viszont évek óta olyan tervszerű „megélhetést jobbító” erőfeszítéseknek lehetünk tanúi, amilyen még soha nem volt ezen a vidéken. Az állam igen nagy befektetéssel sietett az Őrség megsegítésére: földjeit meliorálják, mező- gazdaságát nagyüzemi szintre emelik, a felesleg munkaerő lekötésére ipari objektumokat telepítenek. A környezetnek olyan alapvető megváltoztatása zajlik, ami alapjaiban javítja meg az itt élők helyzetét. Ez a mai Őrség azonos azzal az etnikummal, amelynek lakossága a „honfoglalás óta folyamatosan egy helyben él”, s amelyről mostanában parázs vitákat szítanak: mi legyen vele? „Merre menjen?” Mint sajátos etnikumot rezerválják, nemzeti parkká alakítsák, vagy — minő paradoxon: felemelkedése, fejlődése következtében — hagyják pusztulni „értékeit”. E ..rezervátumnak” abból áll mai „kiváltságossága”, hogy évszázaddal elmaradt az ország más tájaitól. Amikor a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése megtörtént, ezen a földön meghagyták az egyéni gazdaságokat. „Joguk volt” továbbra is kínlódni, birkózni a „savanyú” talajon. A közel 30 ezer hektárnyi területen négy termelőszövetkezet és két szakcsoport alakult. A lakosság száma tíz év alatt majdnem másfél ezerrel csökkent, ugyanebben az időben 1523 őrségi ember fordított hátat a hajdani bakhátaknak, „a völgyben csordogáló patakoknak”. Aki csak tudott, menekült. A férfiak, a fiatalok a MÄV-hoz, az AKÖV- höz, a közeli és távolabbi városok ipartelepeire szerződtek, otthon csak az asz- szonynép és néhány öreg maradt. Ezt a nagyarányú elvándorlást meg kellett állítani! SORSFORDULÓ NAGYRÁKOSON Ezen a nyáron tanúja voltam annak a sorsfordító tanácskozásnak, amely Nagyrákos művelődési otthonában zajlott. Az őriszentpéteri tsz kihelyezett vezetőségi ülésen döntött ötvenhét nagyrákosi, illetve szattai belépő ügyében. A terem zsúfolásig tele volt, jobbára asszonyokkal és idős férfiakkal. Néztem őket, ahogy ültek szorosan egymás mellett. Ráncos volt az arcuk, a nyakuk, kezüket vörösre égette a nap. Álluk előreugrott, pattanásig feszült figyelemmel hallgatták az előadót. A sűrű csendben csak az elnök hangja hallatszott, s láttam, mikor az egyik asszony szeméből kigördültek a könnyek. Pedig semmi megható nem volt abban, amit hallott, inkább fájó történelmi adalékként hangzott. Róluk volt szó, azokról az asszonyokról, akik szorosan egymás mellett ültek a székeken. A nagyrákosi, a szattai asszonyok sorsáról, amely elüt más asszonyokétól. Ez év tavaszán még ekét markolva billegtek a barázdában, gyenge karjuk kaszát markolt, a kakas kukorékolása ébresztette őket, s csak az alkony parancsára térhettek vissza a mezőről. Őrségi asszonyok, őrségi asszonysors. A férjük elmenekült a tájról. Fiaik, lányaik odébb álltak, jobb, könnyebb megélhetés után néztek. Maradtak ők, birkózni a savanyú földdel, mert a savanyú föld is parancsol. A tíz-tizenöt holdas gazdaságok igáját ezek az asszonyok vették át. 437
