Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Marafkó László: Nyolctól nyolc kettőig
mosta volna Skót. Semmi különös 'nincs ezekben ia reggelekben, egyik nap olyan, miint a másaik. — Siessünk — mondom a kislányomnak —, mert lelkéssük a buszt. Rezzenéstelenül lógnak a (hinták, a szétszórt homok még őrzi a játszó gyerekeik nyomait. Semmi különös nincs ezekben a reggelekben... Nyolc óra vlan. A gépek dörgése már összehasiogiatfa az eget. Mintha kor- bácsütések érnék a dobhártyámat. Néhány száz méterre tőlünk a gát közelében szürke, majd egyre faketedő füst emelkedik fölfelé, egyszerre több pontról is. „Miit is veszithebek el itt?” A teret, a júliusban már kikopó gyepével, s a hintákat... „Majd elnevezünk rólad egy iskolát, vagy egy kollégiumolt — mondja kopaszodó ismerősöm az indulás előtt. — Úgyis most épül egy új kollégium, nem is hangzana rosszul a neveddel.” Csakhogy én nem szeretnék (kollégium lenni. Most mintha jégcsapot döfnének a gyomromba, amely iá negyvenfokos melegben sem tud megolvadni. Haza kellene vinnem a térre. Mert itt maradni a legkönnyebb, de hazamenni lairra az egyáltalán nem különleges térre, a különlegesség 'nélküli nyári reggelekbe, amikor elindulok, keresztülvágva a téren. Nincs benne semmi különleges, csak iannyi, hogy innen teljességgel valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy vannak ilyen egészen hétköznapi reggelek 'is, amelyek csak innen hihetők. S erről még meséim sem lehet, mert ez már Itúlbeszélés, (kitalálás. Üjábib astorcsattogás közeleg. A vezérgép már túlrepült a folyón, iá többiek pedig eltűnőben, de ez az egy. még akar valamit, valamit itt felejtett. Talán minket? Talán száz méter magasan lehet, vagy annyira sem. Lehajtóim a fejem, néhány centiméternyi közelségből látom a porhianyós talajt, amely kitisztíthatait- lanul szétkenődött izzadt ingemen. A dörgés most hengerül át rajtunk, semmit sem lehet hallaná. Órámra nézek, nyolc múlt kettő perccel. Megmenekültünk. És elindulok át a téren... KTJRUCZ D. ISTVÁN: ŐSZI SZÁNTÁS 419
