Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Oltyán Béla: Parabola és mítoszelemek Déry korai műveiben
Később, ia tüntető tömeggel együtt „órák hosszat masíroztak még megállás nélkül, hogy mihamarabb elérjék a város központját”; a másik csapattal pedáig a város „kongó labirintusában” méretei végfcimenüléslig. Fbfcozza a távolság (az üresség és elrveszettjsóg) érzését az „eleinte”, „később”, „már” határozóknak az idő múlását érzékeltető tagolása; illetve folyamat-jelző szerepüket ielletn>pointezc> gondolati egységek jtelenléte („... a külvárosba jutott már s még ugyanaz a csend...”). A különös városban a forradalmi tömeg és a (mozgalom-gyilkos) katonák tábora közt kiszolgáltatottan sodródó hős döbbenetében, tragédiájában a ronitó erők szorításában vergődő XX. századi kisember sorsának képlete munkál. S a szótlan, földre iszegzett pillamtátsú, ismierettlein katonák közé préselt hős bizonytalanságában, szorongó félelmében, vagy a házfiallak némaságában felhangzó magányos léptek riadt ritmusában (Franz Kafkától függetlenül!) Kafka kísérteties világának motívumpárjai (vagy pontosabban: Diáry sajátos, szuggesztív látomásai) sejlenek elő. A világot (az 1920-as társadalmat) uraló erőket ellenséges jellegűnek tekintő ábrázolásban, a hangulati egység érdekében még :a tömeg megjelenítése is felemás érzelmeket — inkább riiasztódaszító, mint azonosulásra késztető képzeteket ébreszt. („Hangos röhögés, kiáltozás, sípok és dobok éktelen lármája riadozott fülhasogatóan”) S hogy e karneváli zsálbongásban elsuhanó panopti- kumfiguirák nem nevetésre ingerelnek, hanem borzongásunkat fokozzák, laz abból ered, hogy (mint korábbi avantgardista jellegű idézetünk is mutatja) e vásári zaj a tömeg elsöprő, orkánszerű zúgásává hatalmasodik, s a röhögő bo- hóoarook vad inidulatú tüzekben lebegnék komorrá, hogy a groteszk és viszo- lyogbató elemek a félelmetes akusztikai zengésével együtt funlkaionálnak. S mindez a szokatlan nyelvi-képi világ nemcsak az absztrakt mozgás és cselekvéssémák élettel való megtöltését célozza, hanem maga is iaz elvontság és íképletszarűség megteremtésének egyik eszközévé válik. E különös (az ismert, mindennapi világot tükröző, megszokott nyelvi, képi kapcsolatoktól eltérő) túlhajtott nyelvi és képzeteiemek segítenek elszakadni la hétköznapi valóság primőr képeitől, s átvenni e gondolati egységekre, fogalmi ellentétpárokra épülő, képletszerű keret játékszabályait. S miután az ellentétes társadalmi erők lényegének e sematikus, de vizuálisan mégis hatásos megjelenési közege megteremti egy magatartás exponálásának lehetőségét, felszakadhat a csalódott, öngyötrő, keserű iróniát (s egyben: valamiféle etikai értékrendszert mégis csak görcsösen óhajtó) írói hang: „— Az igazság! — hisz úgyse tudni, hogy mi az?... tán ezé!... tán azé'. . de harcolni kell érte... Tán a szakállasé, tán a katonáké.., éljen az igazság!” A Salamon tornya azonban e monológok ellenére sem válik az igazság viszonylagos és megfoghatatlan voltának egyértelmű tanmeséjévé. S nemcsak mert e gondolatmenet logikai bizonyítása, az indoklás elmarad, s a kételyek magja a stilizált világot alkotó nyelvi rendszer furcsa, nyomasztó légkörébe mosódik. Hisz a valóság ilyen típusú képKatmoszfénikus megjelenítése (mely szerint pl. a tüntető tömeg ás erőszakosnak ábrázolódik: magához rántja p sodorja Dánielt, s a küzdelem titokzatosnak, érthetetlennek tűnik), éppen a kiábrándultság és nivellálás képi hordozói, s hangulati kdi teljesítői. A magány, Izoláltság és iaz embertelen erők íabszolút hatalmának tagadása mélyen, a mű szövetébe ágyazva ellenpontozza a fenti képletet. A két tábor Mutatásának azonos tónusaiból kitetsző hangulati egyezést, s ia hős monológjaiban felmerülő elvi-etikai egyenlőségjelet a hős érzelmi, akarati irányultságának, 390
