Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 5. szám - Oltyán Béla: Parabola és mítoszelemek Déry korai műveiben

A természet e nyugalmas, derűs hatalmú világa az embert sorvasztó (tőkés) társadalmat vádolja. Déry megoldáskeresése azonban távolról sem torkollik valamiféle Rousseau-ista természetfilozófiába. A természet (imiiktánit a Liólbain is) csaik átmenet, erőgyűjtési alkalom, hogy a csalódások után idemeneküit hős idővel újra megkeresse üdvét-vógzetót, az emberi, társadalmi környezetet. S a szikrázó tájon feikomorló torony képe s megjelenítésének negatív hangulatú nyelvi anyaga (rombadőlt; örvény; feketén; meredt), már egy tragédiákkal terhes világ levegőjét hozzák. (A torony csúcsára vágyó Dániel görcsös akarása, mely a teljies csend és nyugalom csak átmenetileg elviselhető voltát jelzi, s a magasból megpillantott, háborús zajokkal üzenő távoli város motívuma pedig a félelmetesebb tartományiba valló jutás közvetlen átmenetét teremti meg.)

E hangütés kiteljesedése iá mű befejező szerkezeti egységében egyben esztétikai jelleigváltást is jelent.

Déiry dilemmáinak, kétségeinek és kiábrándultságának megjelenítését egy elvontabb, absztraháltaibib mezőbe helyezi. Formailag: mikor hőse iá természeti környezet után a város széléhez ér, a szilárd, tapintható közeg kifút lábai alól, s (lelki gyötrődéseinek megfelelően) egy különös mozgásokkal, kísérteties felhangokkal jelentkező hermetikusaJblb, s (ezen beiül) imbolygóbb világba kerül.

Az emberi, állati és növényi lát bensőséges kapcsolatának kezdeti ábrázolását, a foirró-ragyoigású impresszionista képek könnyedségét elidegenítő effektusok, a világ d'degenságát s rideg kegyetlenségét hirdető jelzőik, hasonlatok, mondatok követik. S a természetes gesztusok íveinek megtöréséből, az élet melengető fuvallatának kiszikfcadásából támadó űrt és léghiányit iá szaggatottiabbá, rapszó- dikusabbá váló imozgásofc, osalefcvésfoirmák ütemének felgyorsulása (hirtelen előbukkanó es eltűnő személyek, tömegek villanásé), s az avantgardista nyelvi elemek és képzeteik izgatott felrajzása pótolja. Lüktető dinamizmussal telítve az absztrakció elvontságát. (Jobbról-balról diadalmasan dörgött az ének, a mars rettenetes taktusa tompán dühöngött a kövezeten s egyre feljebb.. . előre. .. egyre részegebb tűzbe olvadt a menet lelke, a fellobogó dobpergés riadtan csapott a tetőkig...”) E dinamizmus összhatása azonban az élet elementáris sodrása helyett már ia megfoghatatlan, fenyegető lerők lendületét hozza.

S hogy a Salamon tornya vidékének „objektív” fényeiből egy nyugtalan lélek lázas vívódásainak szubjektívabb áramkörébe kerülünk, lannak jellemző tünete a 'földrajzi éraékelhetőség feloldódása, a tér képzetének,, a város területének végtelen arányúvá váló tágítása. Már la hősnek a városba váló „ibevoinu- látsia” is beláthatatlan méreteket sejtet: iá holdtáji kiihialtságfoan, s az egymásután sorjázó tárgyak fárasztó, monoton ritmusában, az elérhetetlenség szuggesztiója vibrál (s iá Dánielre ható motívumok — a végtelenbe kanyargó sínek, üres vagonok, lakatlan, „döglött” épületek rideg sorának — (hangulati értéke, mintha a későbbi G. A. úr X.-ben indítóképeánek — a végeláthatatlan rozsdás fémhulladék-temetőnek — légkörét 'előlegezné):

„Eleinte alig vette észre, de később már feltűnt neki s furcsállta: alig látott embert, élőlényt egyáltalán, pedig már itt-ott emeletes bérházak tűntek fel, jobbján széles sínmezőny futott szürke kikötője felé s magas kéményű, vörös téglából épült gyárak meredeztek egyre sűrűbben a poros út mentén. De életnek sehol semmi nyoma, még a kémények se füstölögtek s a síneken hosszú sorokban álltak fnindenütt az üres vagonok. E oly nyomasztó csend sütött a döglött épületek között, hogy hirelen megdobbant a szíve, megállt s teli félelemmel nézett szét maga körül.”

389