Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Egyszer mindnyájan megöregszünk. Szociálpolitikánk színe és visszája

riadt kétségbeeséssel elfordítják arcukat, ha valaki a „szeretetházat” említi. Gondoskodni viszont mégis csak kell róluk, meg kell találni azokat a formákat, amelyekkel némiképp elsimíthatok a gond redői a megfáradt arcokon.

A szakszervezet képviselőjétől tanultam: ,,A szegény ember szerény ember”. Aki segélyre, gyámolításra szorul, általában mind szegény. De aki kevésbé az, gyakran szegényebbnek tünteti fel magát. Így aztán önmagától kialakul a sorrend: a „bátrak” részesednek a „javakból”, azaz a segélykeretekből, a szerények, a háttérben meglapulók viszont semmit se kapnak. Ök talán még azt is röstellik — no nem lustaságból! —, ha ki kell nyújtaniuk a kezüket.

Cs-ben egy idős ember, ha csak teheti, átbeszélget a kerítésen a szomszédnak: „Jó neked, István! ömlik hozzátok a pénz. Mit is tudtok csinálni azzal a sok pénzzel?” A szomszédnak négy felnőtt fia van. Mind a négy autóval jár. Igaz, nem a sajátján, hanem az autóközlekedési vállalatén. Vagyis, gépkocsivezető valamennyi. S bár köztudott, hogy a gépkocsivezetőket nem fizetik túl, azért szépen keresnek a fiúk. A szomszéd is erre utal, s nem az irigység, inkább a keserűség színezi a hangját. Neki ugyanis nincsenek gyerekei. S tudja, hogy amaz, a szomszéd, már réges-régen kiheverte a gyermeknevelés gondjait. Sokat gürcölt, rengeteget nélkülözött, talán kétszer annyit dolgozott is mint emez, de úgy látszik, megérte. Neki már egy mozdítást sem lenne szabad tennie, eltartják a gyermekei. Eltarthatja a társadalom is, amelyhez négy ilyen erős támasszal járult hozzá.

Kérdezem a hófehérbőrű, csillogó szemű asszonyt: nehéz-e? Mármint a tizenkét gyermek nevelése, tartása. Nehéz — feleli becsülettel —, de ki lehet bírni. A férj havi keresete kétezerkettőszáz körül van. A legnagyobb fiú, 19 éves, 1200- zal segít be. Az asszony kerékpármegőrző. Jövedelme a forgalomtól függ. Sajnos nem a város legforgalmasabb helyén vigyázzák a kerékpárokat, tehát alig keres többet, mint amennyit befizet adóra. A családi pótlék a legmagasabb, s legbiztonságosabb jövedelmük: havi 2880 forint. A havi összes bevétel hétezer körül van. Évente egyszer a városi tanácstól gyermekenként 170 forint ruhautalványt kapnak. Ezzel szemben havonta kifizetnek 320 forint lakbért, 650 forint OTP részletet (olajkályhákat, mosógépet törlesztenek, korábban 11 ezerért szekrénysort, kilencezerért garnitúrát vettek), gázra, villanyra elmegy 400 forint körül, télen legalább 500 fűtőolajra, televíziót, rádiót, újságokat fizetnek elő, s ami megmarad, abból élnek, ruházkodnak.

S hogyan jönnek ki ebből a pénzből?

Úgy, hogy a papa is, a fiú is még egyszer annyit dolgozik mint más. Ha letelik az egyik műszak, kezdik a másikat. Hónap elején elkészíti a család a maga kis költségvetését, s addig nyújtóznak, ameddig a takaró ér.

Nagycsalád. Tizenkét gyereket nevelnek. Tudom, hogy nem ez a családideál, ekkora terhet, áldozatot nem kívánni, megengedni sem lenne szabad. Szociálpolitikánk isem ezekre a kivételekre irányítja a figyelmet, amikor a nagycsaládosok segítését, felkarolását sürgeti. Népesedéspolitikai törekvéseink sem a mammut- családok kialakítására serkentenek: maximum négy gyerek, de inkább a három a korszerű családideál.

Egy tsz-elnök okos érvelését hadd említsem még, aki — milyen jól választotta meg szerepét! — a falun élők apostolaként hadakozik az öregek rendszeres, állandó jellegű támogatásáért. Ma már nem elégedhetünk meg azzal, hogy évente egyszer Öregek napját rendezünk nekik, s fehér asztal mellett megkínáljuk őket süteménnyel, borral. Az sem elég, hogy a közös még a hó leeste előtt egy kupac fával „letudja” kötelességét. Több kell ennél. Módszeresen el kell jutnunk oda, hogy a munkás és paraszt nyugdíja között ne legyen ekkora különbség. (Ez egyéb32