Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - TANULMÁNY - Kemény Dezső: A vulgarizálásról

ezzel ia Mtivőinaiyial szemben csak a megőrzésé lehet. Újra, meg újra, a legsajá- taíbb szű rőiberendezásen keresztül bocsátva „megmenteni” ezt iá látványt, hozzá- lopva azt, amit a múlt idő résein még kilesheitünk. Varga Győző múltat idézően „piBamtrjla meg” a jelent is. A Santonin sorozat — Santorini kertek, Utca San- torinban, Műterem Santorinban, Santorin — jelaniidleje, ia beleerzetit, bcileépítetit hagyoimányolkkial és előzményekkel földúsítva, mondhatni „túlcsordul” a képkereten. Ezelk ia rajzok lassú fölfedezésre ítélik a nézőt. Nem is lehet ez móskémjt, amikor Viarga Győző mm csupán a látványt örökíti meg, de a láthatóban a láthatáiliaimt is sugározni kíséreli. A Santorini kertek egy nem ma lett, de ma is eleven életformának sűrítése, iá kompozíció „rendje” egy nagyon hopszú folyamat „rendjére” épül. A megörökítés adott pillanata esszenciaként fejezi ki az „így aiakultság” végtelen pillanat-sorát. Súlyos falak, lépcsők, tetők, edények — (egyetlen szóval: tömbök — váltakoznak a vegetáció csipke-könnyűségével. Amit ember tervezett, görcsösein ragaszkodik az örökkévalóságba, de az öröktőilrvaló, a természet, nagyvonalúan illékony. Ő megteheti, hisz önmagából mindig újjá lalalkul, állítja Varga Győző. Ez teszi művészi indokoltságává a santortini képek túlcsordulását, hisz Varga Győző látomása szerint minden idekívánkozik. Hozzátennéink: a minden követeli meg a jelenlétét. A művész e parancsnak csak engedeknepfcedíbeí.

A tájiat szemlélő művész vibráló meditációjába robban bele a „legörökeibb”, egyben „ legillékonyabb”, az ember. Ne (becsüljük le Vargia Győzőt azzal, hogy túlzott hangsúllyal dicsőítjük rajzolni tudását. Irányítsuk figyelmünket, mint eddig is, a megpillantani tudóra, most, hogy két alkotásról kívánunk szólni, a Syrtakiról és a Beszélgetőkről. A syntaiki néhány (huszadik iszázadi nemzedéknek alapélményévé vált. De annyi európai nép oly sok népi tánaa és játéka nem vált összeurópai élménnyé, mondjuk így: az emberi legyőzhetetlenség szimbólumává. A syrtaki az újgörög nép örökérvényű ajándéka, hozzájárulása az európai kultúrához. Része la „nagy megegyezésinek”. Van-e fontosabb és szebb dolog, mint amikor fölhangzik egy dáliám, megtevődik egy mozdulat, ép mi valamennyien tudjuk, miről van szó. A szabadság összeurópai táncába kapcsol be iá syrtaki. Ez Varga győző ítélete, állásfoglalása. Ezt pillantotta meg a Syrtakiban. Ennek a papírra merevített tánomozdulatnak megmérhetetlen az előzménye, és higgyük, végtelenségig folytatódik öröklődő idegsej tjeinkben.

Két ember ül és beszélget. Előttük pohár bor, iaz asztalon sajt vagy kenyér. Nem világrengető dolgokról folyik a pzó, de ha arról lis folyna, ekkor és itt, ennek nem nagyobb a jelentősége, mintha asszonyról, halászatról, messzi utazásról beszélgetnének. A Beszélgetők az ember legősibb tartását örökíti meg, a meggyőzésre kész ember lendületes mozdulatát és a hallgató ember belátó maga elé pillantását. Az ilyen, öröktől fogva létezett emberpárokat szavak és gondolátok láthatatlan pókhálója köti össze. A levegő, a iborfoltos aszitaillap, minden konkrét tárgy, ami tközéjüik furákodott, már nem önmaga — átlényegült. Beszélget a tarkóra tolt sapka, a homlokra bukó hajfürt, a gesztus fölcsúsztatta kabátujj. A néma kéz beszédesen markolj,a a levegőt, a levegőt, ami épp a mozdulat nyomán népesült be. Számunkra, képnézők számára mindegy, miről folyik la szó. Elég, ha 'elhitetik velünk: az életről. Ép elhitetik. A Beszélgetők címet viselő rajzon csak az arcok személyesek, pontosak, de a lényeg, az amiről szó van, ott áramlik, ömlik, örvénylik körülöttük, közöttük: a precízen meghúzott kusza vonalak la két beszélgető férfiból indulóan folyammá duzzadnak az asztalon, átönilenők a poharat lazán kulcsoló kézen. Üzenetté minősülnek. Így látta az embert Varga Győző, s mi nem kételkedhetünk.

374