Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - TANULMÁNY - Kemény Dezső: A vulgarizálásról
protokolláris jellegű kommunikációk célja mám (az íafarmációközlés. egy ünnepi beszéd Itöbbnyiiire semmi újat nem mond arról, (amiről szól; célt és értelmet másutt kell erre keresnünk — gondolom a hagyománytisztelet, a szokások, az érzelmek szféráiban). Az információforrás, laz „előadó’’ tehát feltételezi, hogy azok, akiiknek szól, újnák vtagy nagyobbrészt újmaik fogják tartani iazt, laimóit mond. Az „előadó” persze lehet 'egy ősnyomtatvány írásos ikommentárja éppúgy, mint egy új technikai leírás vagy egy politikai eseményről szóló hírügynökségi jelentés is. A lényeges e folyamatban iaz, hogy az „előadó” és a „hallgatóság” között mindig feltételezendő egy dntellékituális vagy ismeretgazdagságbali rés, nívóküiönbség. A tapasztalat azt mutatja, hogy e rés akikor optimális, ha az előadó és a címzettek intellektuális nívója nagyjából azonos, s ismeretgazdiagság szempontjából ;az előadó egy lépcsővel feljebb áll ia címzetteknél. Ha e rés szőkébb lennél, akikor növekszik a vulgarizálás valószínűsége. Minél szűfcabb, annál inkább kutyaszorítóban érzi magát taz előadó; s ha nincs rés, vagy ha — horniMle dictu! — a címzettek tájékozottabbak (vagy értelmesebbek) iaz előadónál, akkor gyakran egészen otromba vulgarizálásoik születnék: az előadó érezvén, hogy süpped alatta a talaj, iaz általa nem vagy nem eléggé értett összefüggéseket bombasztikusam ismételgeti, s megszületik a meggyőződés nélküli, kongó jelszó, a slogan, mint a vulgarizálás jellegzetes terméke. Ha viszont túlságosan tág rés tátong az előadó és a címzettek között, akkor — ugyancsak szubjektív okokból — hajlamossá válik az előadó a vulgarizálásra. llgy véli, hogy hallgatóihoz primitív módion kell szólnia, primitív példáikkal élnie, közérthetően szemléletesnek lennie, hogy pallórozatlan elméjük felfogjon valamit a dolog lényegéből. Az eredmény: vulgáris magyarázat, vulgáris példák. (E kérdésre a gyermeknevelés kapcsán még visszatérek). Említeni sem érdemes, hogy ez a jelenség társadalmi, s hogy egyidős az emberi kultúrával és civilizációival; nem felesleges viszont hangsúlyozná azt, hogy motiváció szempontjából kétféle vulgarizálásról (beszélhetünk: a tudatosról és a nem tudatosról. Az előbbi indító oka többféle lehet, az utóbbié csak egy: a relatív tudatlanság. Az az előadó (inforimációforrás), (aki nem tudatosan, (tehát szándéktialanul vulgarizál, annak kevés lényeges információs :anyag van birtokában, s relatív tudatlansága következtében nem láthatja át ez (amúgy 'is szűkös tényanyag belső összefüggéseit; ennek következtében „(a maga feje után”, a „józan ész”-re hivatkozva hamis iníoommciókkal tölti fci az űrt — vulgarizál. S vulgarizál fokozottan, mert nem veszi figyelembe a címzettek számára új ismeretek elsajátítási folyamatának jellemzőit. Aki vulgarizál, az nem tudja, hogy iaz ismeretek elsajátítási folyamatában az észlelés és a gondolkodás közé mindig beékelődik az emlékezés: az ember sikkor kezd el gondolkodni, amikor ia régi ismeret a vele közelit új ismerethez képest már nem látszik kielégítőnek. Továbbá: az elsajátítás folyamata során nemcsak mennyisége növekszik az ismereteknek, hanem azok minőségi szempontból át is rétegződnek. S ez vonatkozik nemcsak arra, ami a befogadó (tudatban tükröződik, hanem arra is, ahogyan az tükröződik. Ez utóbbi pedig az újonnan megszerezett (ismeretek alkalmazhatósága szempontjából fontos, mert e folyamatot így is meg lehet fogalmazni: elsajátítani annyit tesz, mint az új információkat az 'emlékeikkel együtt szerves egésszé tenni, továbbfejleszthető módon. E folyamatba ott csúszik tragikus elem, ahol vulgarizált tudattartalom indul el az információs csatornán — akár szándékosan, akár szándéfctalanul. S ha a régi ismeret vulgarizált új ismerettel vegyül, akkor ez csak keverék lesz, mert helyes ismeret helytelen, téves ismerettel nem 351
