Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Becht Rezső: Virágportrék (elbeszélés)
nek a Vele való egybeolvadás gyönyörűségének. De így meg kell elégedniük azzal, hogy nagy arcukat a Nap felé fordítják, és hűségesen végigkísérik napkeltétől napnyugtáig. Este aztán búsan lehajtják nehéz fejüket, és hajnalig Róla álmodnak, Róla, aki meleg simogatásával a legeldugottabb falusi kertbe is eltalál, és jámbor gyermekeit a fény ajándékaival árasztja el. A napraforgók annyira imádják a Napot, hogy sóvárgásuk istenük képére formálta őket. Sárga lángkoszorútól körüllobogva, az égi eszménykép sugárzó ragyogását tükrözik ezek a földi virágnapok. Lomha, nagy leveleik felhőfodrai felett korongjuk éppúgy vándorol keletről nyugatra, mint istenük. Az emberi társadalomban, ahol minden állat és növény kétlábú változata fellelhető, természetesen napraforgólónyek is szép számban akadnak. Ezek a napimádók az emberi káposztásföldek legzsírosabb rétegeibe mélyesztik gyökereiket, és könyökük minden buzgalmával igyekeznek társaik fölé kerülni, hogy a siker égi fényében sütkérezhessenek. Imádattól eltorzult arcukat szüntelenül napjuk felé fordítják, hátgerincük csikorogva csavarodik arrafelé, amerről a gazdagító meleg és a felemelő fény árad és legfőbb vágyuk, hogy ők is fényforrássá lehessenek. Dehát a verebek és cinkék nem nagyon tisztelik sem a valódi napraforgók tiszta imádatát, sem emberi utánzóik sóvárgó törtetósét. Csőrükkel kiszedik a virágkorongból az érett magokat, a fejekből a lihegő gondolatokat, majd tele gyomorral odatelepednek a kiszemezett virágfejekre és a tar háj fejekre. Őszi kikerics A nyár dús asztaláról hullott morzsák ők. Gyűrött már az egykor smaragdzöld damasztabrosz. Színét kiszívta a tobzódó fény, finom szövését megperzselték a nyár forró örömei. Itt-ott rozsdavörös foltok tarkítják: — az elmúlt szympozion kiömlött bora. A hullott gyümölcs reményvesztetten hever a fűben és megadással tűri, hogy késői darazsak és nyüzsgő hangyák mohón falják szétömlő húsát. A darazsakat és hangyákat viszont szigorúan és rendszeresen falja néhány ingerült tyúk és egy egykori csendőrkalapra kívánkozó kakas. Rendületlenül halad az élet a maga útján. A nagy lakoma után az uraság aludni térti, a cselédség pedig letakarítja az asztalt... És ekkor... ekkor itt is, ott is és mindenütt halványlila lángocskák lobbannak fel az őszi mezőn. Eltévedt lidércfények? Vagy kéklő cseppjei annak a grognak, melyet a nagy lakoma mámoros vendégei gyújtottak meg? Félénken és reszketve lobognak a hűvösödő szellőben az őszikék. Jobbra- balra hajlonganak gyenge kehelyszárukon, mintha keresnének valamit. Olyanok, mint az elkésett vendégek, akiknek az órája megállt, s most tétován tekintenek szét az üres teremben, ahol már csak a kihűlt szivarok keserű füstcsóvái s hódító illatszerek emlékei lebegnek a sivár asztal felett. A halovány őszike mindig lekési a nyár örömeit. Minden évben elszalasztja az alkalmat, hogy ő is részt vehessen a fény és a meleg, az illat és a pompa nagy ünnepén. Még sohasem sikerült egynek is idejében felébredni és bejutni a nyár dísztermébe, amikor a rovarzenekar a Napfény-indulót zengi... ők az áttetsző kelyhű későnszülöttek, akik mindenről lekésnek, akiknek már nem jut más, csak bágyadt napfény és életüket kioltó őszi eső. De van egy szép hivatásuk is: — ők a nyártól búcsúzó szem utolsó vigasztalói. 26
