Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Becht Rezső: Virágportrék (elbeszélés)
Krizantémumok A virágok „Gothai Almanachjában” neveik sok oldalt töltenek be. Ők valamennyien egy nagy nemzetség tagjai, amelyben képviselve van a hétszilvafás nemestől a Chrysanthemum maximum nagyhercegi koronájáig a kékvérűek egész skálája. Olyan előkelőek és halkak, hogy még az illatról is lemondhatnak. Csak a ravatal körül, ha a Halál méltóságát teszik szépségükkel és pompájukkal még ünnepélyesebbé, csak akkor érezni különös, szorongást keltő leheletüket, melytől megremegnek a ravatal gyertyalángjai. Idegenek, mint a Halál, melynek udvartartásához tartoznak. Finoman fodrozott virágszirmaik fészkében némán és sejtelmesen Ázsia titkai szunnyadnak. Buddhista szerzetesek aszkéta-kezei óvják őket láthatatlanul, és japán lányok, akik az ő nevüket viselik, Kikuszan-ok, december végén, a Krizantém-ünnepen áhitatosan hajolnak fehér, sárga és bronzvörös virágaik fölé. Sohasem fogjuk megérteni őket. Csak ámulva csodálhatjuk szépségüket, amikor életünk vidám és gyászos ünnepein találkozunk velük, vagy ha Kitagawa Utamaro egy-egy színes fametszete kerül a kezünkbe, melyen japán asz- szonyok az „Ikeban” művészi szabályai szerint néhány szál krizantémumot rendeznek el a virágedényben. Mivel oly pompázatosán szépek, de egyben oly titokzatosan csöndesek is, azért bronzvörös ruhájukban a fiatal menyasszony karjában, a kínaiak fehér gyászszínét viselő fajtáik pedig a koporsókon nyugodhatnak. Jelenlétük felemel és tisztít. Halottak napján a sírokat csendesen szendergő alvók fehér ágyaivá varázsolják, s a könnyek kertjét a halottak és az élők vigasztaló egybeölelkezésévé enyhítik. Három szál krizantémum a zongorán az egész szobát azzal a fénnyel tölti be, amely lábujjhegyre kényszeríti a szobában levőket, és hangos beszédjükre hangfogót szorít. Gk a leghalkabb virágok, de a szeretet legbeszédesebb hírvivői. Jégvirágok Fantomok, virágkísértetek, visszajáró lelkei az egykor élt növényeknek. Bennük a természet visszaemlékezik gyermekkorára, amikor az ősnövények a meleg mocsarakból feltörtek a gőzölgő párákba, telítve vad életvággyal, mohón, tapasztalatlanul, részegen a még hánykolódó földkéreg szűzi erejétől, szédülten a formák végtelen gazdagságától. A Föld életének ama kamaszévmillióiban kábító zúgás tölthette be a levegőt: — a féktelen növekedésnek, a sejtek egymásra tornyosulásának és a formák végtelen sorába való formálódásának, a barbár tülekedésnek a lármája, amivel az élet utat tört magának a párában úszó Nap vörös gömbje felé. Régen elmúlt már a növények őskora. Elmerült az ősmocsarakba, eltemették az új hegységek kőzetráncai. Újak jöttek a helyükbe, újak, mindig újabbak. Az ősnövények ott alusszák nehéz álmukat, mint az egykori őserdők elszenesedett múmiái a Föld mélyében, és őrzik az ősikor ezüstös hajnalainak és az ősnyarak forróságának emlékét. Nem hullák, csak foglyok, akik akkor halnak meg, amikor az ember kifejti őket börtönükből és kályhába vetve őket, az ősnyarak melegével fűti szobáját. 27
