Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - Pesti János: Tüzérek (elbeszélés)

— Az nyomhatja a máját, azért sárga. Ilyen időseknél gyakran találunk mostanában a hasnyálkahártyán. Ugye, sokat dolgozott permetezőszerekkel? — kérdezte tegnap.

— Kevesebbet, mint a legtöbb parasztember. Sajnálta rá a pénzt.

Idegesít a csend, úgy érzem, mindenki minket néz.

Az öreg halk sóhajokat nyel, a torka minduntalan kiszárad. Ha kérdem, mije Táj, a fejét rázza, megvonja a vállát.

Fölállok, gyorsan megborotválom — a második emeletre nem jár borbély —, a gyereknek sietnie kell.

— Egy hét múlva leszerelek, én viszem haza! — ígéri, és ránéz az órájára.

— Egy hét?! Messze van! — réved maga elé az öreg. Látom rajt, hogy kérni, vitatkozni szeretne, ha mozdulhatna, feje alá gyűrné a fürdőköpenyt. Sietek, a szája körül szappanozom, hogy ne tudjon beszélni, és a kertről, a szomszédokról mondok valamit. Bejön majd a Pálinkásné — hadarom —, megbeszélheti vele, műveli-e felében a szőlőjét. Gazdaghék is számítanak rá, hogy befejezi a venyige összevágását, nem nyúlnak hozzá addig. Malterozni kellene az ólakat is, átrakni a kéményt, mielőtt rádől a tetőre.

Hallgat, mintha nem is érzékelné a világot.

Ez a legrettenetesebb. Mert ha panaszkodik, találok néhány szót, amivel tompítom a keserűségét, de a hallgatás megföllebbezhetetlen.

Elmosom a borotvát, ecsetet, szivaccsal, kendővel törölöm az arcát. Ha előbb gondolok rá, a zuhanyozóban megfürdethettem volna. Persze annál elkeserítőbb, ha utána megint összekötözik.

— Akkor hát nem máma visztek el? — hallom váratlanul.

Megfordulok, mozog még a szája, de több szó nem jön ki belőle. Elbizonytalanodom, hallucináltam volna? A gyerek a zsebkendőjét keresi, nem tudom, hányadszor törli meg a kupáját.

Ülünk csendben, a csuklómon vitustáncot jár egy ér, menni kellene.

— A kivizsgálást muszáj befejezni. Néhány nap még! — szakad fel a számon.

Legvinteni próbál az öreg, lefogja kezét a kötés.

A kórterem elevenedik, nővérek surrannak tűkkel, tálakkal, szemben, az infúziós állványon vér csepeg. A szomszéd beteg kicsit sértődött, nem szerepelhetett kedvére. A sarokban fekvő férfi cigarettát keres, üvegekkel zörög, indul a büfébe. Az ajtó előtt a főorvos megy el, négy-öt fehérköpenyes kíséri, nagyvizit lesz.

Mit mondjak még az öregnek, mit mondjunk neki?

Mondatokat illesztek magamban egymáshoz, cáfolok, érvelek, de csak az óra ketyegését hallani.

Mindegy, mivel fejeződik be a vizsgálat —• határozom el, innen kiviszem az első alkalommal.

Ül majd a nyugágyában, belekényszeríteni. De ha a kisszéket választja is.. . A gyerek leszerel, eljár hozzá időnként, megdicséri a szőlőt, befesti a kerítést, csinálnak valamit. A rozsdás szervezetben meg dolgoznak a gyógyszerek. Néha talán én is kitalálok valami nyugtatót, vidámat.

Hanem a kedv. .. Az akaraterő. ..! Anélkül az őrségváltás elkerülhetetlen lesz, tüzérek.

304