Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - Pesti János: Tüzérek (elbeszélés)

— Igen, de az a néhány perc, éppen csak meg tetszik borotválni.

— A trombózis új ? Felvételkor nem mondta az orvos.

— Trombózis vagy nem, dagadt mindkét lába. Egyelőre vízhajtót kap, és majd meglátjuk. A fölmosó vödörbe végezte a dolgát, tegnap meg a női kórteremből tuszkolták ki. És amit az éjjel összemászkált! Próbálkoztunk injekciókkal, érzéketlen, pedig az adag egy bikát leteríthetne.

Köszönésfélét mormogok, hasogat a halántékom, visszalépek a kórterembe Láttam, a gyerek szinte visszahőkölt, mikor a küszöbről körülnézett. Az egészségesek ösztönös borzongásával irtózhat a születő haláltól. Pedig a kiképzésen nyilván szóba került a halál. Elégszer hallotta az öregtől is, mekkora hullahegyek tornyosultak az Uzsoki-szorosban, Piavenál meg a többi hadszíntéren.

Jó lenne tudni, milyen képzetek asszociálódhatnak benn, ha néha eszébe jut az öreg.

Falu, földművelés, jószágféle — neki ez volt, ez maradt a világ, ez jelenti máig az életet. Aki nem bírja, az ő szemében kártékony élősdi. Érzi talán, hogy egyre jobban elhagyja az ereje őt is, akkor pedig a saját normái szerint nincs joga az élethez.

A karja csont meg bőr.

Nehéz elhinni, hány kaszasuhintást őriznek a volt-nincs izmok. A lábában, ha csak azt számolom is, amit jó hatvan éven át az eke után ballagott, több kilométer lehet, mint a Skodámban.

A gyerek pedig.. .

Fölkaphatná a tenyerén. Neki az öreg virágjában is csak a fele lehetett. Sportol, nem fél a munkától sem. Széles váll, domború mellkas, izmoktól duzzadó, arányos végtagok. Meglátszanak a nyári munkák, a rendszeres torna, futás, kerékpár, súlyemelés. Hanem a falu meg a parasztmunkák.. .! Mire felnőtt, fészer alá kerültek a hajdani szerszámok. A háztájiban meg dehogy engedte dolgozni az öreg. Kisebb kamaszként mégis szívesen utazott le hozzá. Nyúlkergetés, madárfészkek, horgászás, csónakázás a Sióban. S úszni nagyokat, szemben az árral, ha megfelelő volt a mélység.

S persze, a lovak!

De mindinkább csak messziről. A téesz igásait nem engedték lovagolni. Csikót alig látott, hallotta csak, hogyan törték szerszám alá őket valamikor. Ki tudja, hány fényképet készített arról a festményről, amely az öreget lovastüzérként ábrázolta. Német nyelvű mottóját megtanulta óvodásként: Zur Erinnerung an meine Dienstzeit.

— Irigyellek! — állt elém egyszer.

Nem értettem, folytatta hát:

— Mit nem adnék, ha láthatom, hogyan lovagolt.

Már elfelejtettem volna, egy tréfás kedvű kozák negyvenöt elején lóra kényszerítette az öreget, mert neki is — kézzel-lábbal — a katonaéletről magyarázott.

— Hány éves volt akkor? — kérdezte többször a gyerek.

— Ötvenhat. Még fiatal — füllentettem, noha mióta eszmélek, én a külsejéről mindig öregnek láttam. A mozgása is alig változott, csupán a tempó lassult.

Alighanem örökre! — ülök én is az ágyra, és megfogom a csuklóját. Száraz meleg, magas láza nincs. De a tüdőgyulladáson nem tudnak segíteni. A hasüregről holnap készítenek felvételt, az osztályos orvos daganatra gyanakszik.

303