Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - Pesti János: Tüzérek (elbeszélés)

Ő Ferenc József katonájaként hét évig hordta a mundért, s nem volt sarzsija.

— Most maradtál ki az iskolából, nem is voltál még sorköteles! — dohogta, de búcsúzáskor a zubbonyába gyömöszölt egy tízforintost. A gyerek megköszönte, és próbálta magyarázgatni:

— Letöltjük a tizenegy hónapot az egyetem előtt, közben katonaként átesünk három vizsgán. Alapkiképzés, rajkiképzés, ütegkiképzés. Engem rajparancsnoknak szemeltek ki már az első hónapban. Ha elérem a 4,5-es minősítést, az isten sem ment meg a második csillagtól.

Elérte, tizedes lett.

Az ütegkiképzési időszak vizsgái óta őrmester. Éleslövészetre indulnak hamarosan, hogy a gyakorlatban próbálják ki, az irányításukkal hogyan hordanak az ágyúk.

Vártam, erről beszélnek majd.

Meg a lovakról.

A gyerek tízévesen az öreg meséi hatására iratkozott lovasiskolába. Négykor kelt, hetenként háromszor. Sámliról törölte le a lovat, a patákról kézzel távolította el a trágyát, bár azelőtt undorodott a tej szagától is.

Kétszáz kilométert utazott az öreg — akkor még nem a városban lakott —, hogy megnézze, a gyerek hogyan ugrat akadályt.

— Szó se róla, szépen ugrott a ló — ez volt a dicsérete. — Ügyelj, ne labdázzon a feneked! — tette hozzá a kapunál, és vastag, ügyetlen ujjaival előkotorta zsebe mélyéről a kisezüstöt. A piavei pokol után tűzték a mellére, mert véletlenül életben maradt. A gyerek talizmánként őrizte, s megmutatta, ahányszor találkoztak. Látom, ezt keresi most is, aztán a kezével együtt a zsebében hagyja, egyik lábáról a másikra áll, végül az ágy szélére ereszkedik. Mocorog az öreg is, mondana valamit.

— Olyanformán vagyok — pislog röstelkedve —, szükségre köllene mennem.

A szomszéd beteg fölfigyel, régen várhatta, hogy megszólalhasson:

— A bácsi nem mozoghat, megtiltotta a doktor úr. Tetszik tudni, a trombózis. .. Ágytálat használ, rögtön csengetek a nővc.nek, én kaptam rá megbízatást.

„Nem mozoghat...” — hülök el —, az neki a halál. A kertben találtam három napja is, mielőtt behoztam. Kanna, vödör és a pohara, öntözte a paprikákat. Sorban, módszeresen, ki ne maradjon valamelyik. Végig-végignézett a szőlőn, kihúzott egy gazt, gyűrte a kötényébe. Ebédelni lehetett volna a sorok között, olyan tiszta volt a föld.

Jön a nővér, lehajol az ágytálért.

Lebben a paplan, csípős szag vág az orrunkba. Most látom, az öregnek ke- zét-lábát megkötözték. A gyerek rámmered, én a nővérre.

— A doktor úr utasítása — magyaráz a nővér. — Az éjjel is kibotorkált a bácsi, hiába tettünk rá ketrecet. A szóra nem hallgat, beszélhetünk akárhányan. A felelősség meg a miénk.

Vele megyek, mikor viszi a tálat.

Történeteket mond, ki hogyan esett el, mi lett vele. A fülem zúg, felét sem értem, nem is érdekel. Elképzelem, az öreg mennyi küszködéssel henteredett át a deszkákon, meg káromkodott, amivel a viaskodást kísérte.

— Miért nem mondták, mi a probléma, hiszen bejövök naponként?! — támadok ingerülten a nővérre.

302