Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - Pesti János: Tüzérek (elbeszélés)
PESTI JÁNOS Tüzérek Nézik egymást, furcsán, félszegen, mintha először találkoznának. Pedig az öreg gyakran emlegette a gyereket: — Szép szál legény, nagyobb tenálad! Megemberesedett a katonaságnál. Hanem mikor világra jött — nem akar ez sértés lenni —, attól féltem, elviszi a macska. Nem vitatkozhattam, igaza volt. Hány éve is? Lassan tizenkilenc. Maholnap férfi lesz a gyerekből. Egyenruhában áll, gyűrött, ideges, esetlenül forgatja a tányérsapkáját. A lányok többségének aligha imponálhat. Sörénye nincs, normálisak a körméretei, testtartása sem emlékeztet őseinkre. Egy kis barna mégis addig meregette rá a szemét, míg a gyerek horogra nem akadt. ,,En voltam ilyen hülye annakidején!” — állapítom meg rezignáltan. Az arca teltebb, de hosszúkás még. s hideg kicsit, mint az anyjáé. „Tiszta Muskovits!” Ezt az öreg felesége szokta mondani, amíg élt. Mert beszélhetett akármit, a gyerek legkedvesebb passziója volt a kutya kínzása. A süldőket vasvillával böködte, a tyúkok közé seprűt hajított, máskor — fejüket szárnyuk alá dugva — tizenöt-húszat elaltatott. Valami kegyetlenséget én is találtam benn időnként. Szemrebbenés nélkül csavarta ki a légpuskával sebzett gerlék, verebek nyakát. Nem sokat lelkizik ma sem. Igaz, nem ismerem eléggé. A gimnázium elkezdéséig a helybeli nagyszülőknél nevelkedett, anyja új nászáról így csak esztendei késéssel hallott. Nyolcéves volt, a hír nem kavarta föl. „Legalább több helyről kapok ajándékot!” — ezt látta meg az első pillanatban. A gimnáziumi évekre anyjához költözött, az öreget azért a hosszabb szünetekben meg-meglátogatta. Ha figyelmeztették, jöttek a képeslapok névnapkor, születésnapra, s persze a laktanyából is. — Tábori postaszám, kettő! — mutogatta többször az első levelét az öreg. Ráhagytam, egyszerűbb volt. És a számok tekintélyt is adtak a gyereknek. — Elviszel majd. Egyszer elviszel hozzá — hajtogatta makacsul a kórházba szállításakor, és most itt fekszik előttünk tizedmagával, egyedül, a neki szokatlan hófehér ágyon. A nyolcvanöt év alatt nemigen volt beteg, bár a tüdőgyulladás el-elkapta. — A március. Cudar hónap, cudar az! — ismételte olyankor, és azzal a megadással feküdt a vizes ruhára, ahogy lovastüzérként fölmászott a nyeregbe, ha fújták a marsot. Nem mondta soha, de látszott rajt, örül, hogy tüzér lett a gyerek is. Az ágyúkról szóltak valamit, mikor Béla karácsonykor eltávozást kapott. Nem párbeszéd volt az, inkább monológ. Egymás szavától függetlenül fölmondták, meddig hordtak a negyvenkettesek, illetve a mai páncéltörők mit tudnak. Csak az őrvezetői ranggal békéit nehezen az öreg. 301
