Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - Morvay Gyula: Selyem az élet

vagyunk, de éppen ezárt, miivel! embereik vagyunk, a cement ára visszakerült a falu népéhez, [amiből majd óvodát építenek. Ügy volt, hogy bővítik, megnagyobbítják a templomot, /hogy beférjenek a bárányok, de ez lett volna a hatodik, éppen a hatodik ilyen bővítés. Ötször elment, szétcsurgott, elpárolgott a pénz. Most meg a cement.

A lánghajú karlkosáirral járkál, a tövetölő, meg még kiét vasfagcsontú ember azt mondják, hogy lófrál. Kávét, sört. meg fermauszt kínál; a vastagcsontú egy üveg sörre néz, a lánghajú zsebében kotor, cetlit, golyóstollat húz elő, nekifordul az ablaknak, a levegőiben ide-oda rángatja a tollat, közben azt mondja, hogy új rendelet jött, mostanában rendezték az áriákat, neki azt mondták, hogy. Különben is elseje lesz, neki van egy olyan érzése, amint ezt felkapva mondják, neki van egy olyan érzése, hogy. Kilenc ötvenre jött ki egy üveg sör ára a vonatban, amely lihegve tördeli a kemény ködöt. A lánghajú vár: megveszik-e az üveg sört?

Éppen a balatoni kis villákat látja, zsebében az aprópénzt kavarja, sóhajt, amire a tövetölő megj'egyzi, hogy nem is tudja, mi miatt sóhajthat ilyen fiatal csont éppen ezen a vonaton, ahol sört és feketekávét árul; és mind a kettő hideg. Jó hideg. Nem tudom felfogni, ésszel felérni: miből építkeznek olyan vadul az emberek? Mi a szent szaikramentomból telik viliára, mindig villára, meg autóra, mag családi házra? — M>aga már 'ezeket szeretné, ugye?, ha ott kánt állna a maga nyaralója, ugye? — Mondjuk. Egyelőre megelégednék három kulccsal; ha három kulcs lenne a zsebemben, nem ez a sok húsizftilléres. — Mitől ienne az a bárom kulcs? — Az autótól, a lakástól és a villától, mondja a lánghajú, és a sörnyitót forgatja, de a vastagcsontú visszahőköl: kilenc ötvenért nem kell neki a sör. — Látom, maga is kezdi beszerezni az egyik kulcsot, mondja a vassbagcsomtú. Miből?, azt kérdi: miből lennie magának kulcsa'7 Ebből. Ebből, hogy 9,50-ért ad egy üveg sört. De nekem is van egy olyan érzésem, hogy nem adok érte ennyit, mivel nem szabad ennyit adnom egy üveg sörért. Maga tisztességgel keresse meg a kulcsokat. A lánghajú visszaejti a sörnyitót, felkapja kosarát, kimegy ,a kocsdtoóO., miközben az épülő villák állványait nézi, a kész nyaralók homlokzatát figyeli.

A kalauz kis lámpáját forgatja, az utasok nekidőlnek az ablaknak, van, akinek a feje le akar esni az álmosságtól, minden jegyet kezelt a kalauz, nyugodtan mondja a tövatölősnek, hogy maga megtette a falunak. Semmi feljelentés, semmi bíróság, tárgyalás, üegyalázás és veszekedés, hanem minden a helyére ment. A kalauz tudja, hogy a tövetölős ember tisztáiban van vele, miszerint minden ember más. Mindegyik ember: külön planéta. Azért elmondja, hogy nemrégen mi történt a gyorson. Éjfél után szaladt be a nemzetközi gyors az állomásra, az utasok a lefüggönyzött fülkékből nyújtogatták ki útlevelüket. A fiatal vámos álmosan csapkodta, verte az útlevelekbe ä bélyegzőket, fáradt volt, a kocsi tömve, mindenki a tengerhez szaladt, hogy kék vizet, friss szelet kapjon. A vámos előtt ment az idegen ország idegen vámosa, aki ismerte fiatal kollégáját, maga is álmosan csapkodta a bélyegzőt. A fülkékből kinyújtott útleveleikben csak átszaladt a szeme a neveken. És az egyik útlevél: a fiatal vámos feleségéé volt, Julikáé, aki a tengerhez ment. A fiatal vámos barátja még egyszer megnézte a nevet. Az. Kollégája feleségének a neve, dohát miért ne mehetne egy asszony a tengerhez? Nem kollégájának adta az útlevelet, hanem visszaadta, a fülkébe. Egy perc múlva a fiatal vámos is kérte és bélyegezte az útleveleket, és meglátta felesége nevét. Belevágott a villám, de bélyegzett, és az álmos fülkébe nyújtotta az útlevelet, a fülkébe, ahol az utasok