Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - Morvay Gyula: Selyem az élet
MORVÁI GYULA Selyem az élet Az ügyeletes a peron szélén áll, lábfeje egymás mellé szorul, bal karját felemeli, megnézi a percet, és a ködibe villantja ia zöld fényt, jobbjával pedig tiszteleg a vonatnak, mivel az elmenő vonatnak ez kijár: nem tudni, megérkezik-e? Az éjjel, hófúvásban megérkező vonatnak senki sem tisztefteg — hiszen megérkezett. Az acélsíneken még állmaik a nehéz mozdonyok, gyomruk zuhog és zihál, testük olajat izzad, de a sínek nyögnek: valami fáj, valami szaggat bennük, talán a messze óceánoktól ént ide a fájás, melyet az acélszál elhozott. Pattognak is az acélszálak: szeretnének felugrani, s néha ropognak: a nehéz kerekek hátukat gyúrják, majd sóhajtanak is ia sínek, mivel nem mozdulhatnak, nem láthatják az óceánokat. Az erővel megrakodott ember az .ablak alá állítja rövid nyelű tövetölőjót, lábával az ülés alá tolja meszes-cementes hátizsákját. A faluban vitték az utat, amikor iá tanácselnök kiment hozzájük, megkérdezte, nem látták a 45 mázsa cementet, amit a falu vett, amelyet aztán a pap a templomba hordatett és rakatott, hogy kősziklává ne fcaményedjen a cement az esőben. Hogyan lenne nálunk 45 mázsa cement? Mi .az utat visszük, van itt minden: kavics, gép, cement, homok, mész, meg a jóég tudja, mi. Ami kell. Kétszer ás kijött hozzánk, háromszor is azt mondtam, hogy apám, .ezeknek .a munkásoknak, velem összütt egy szikra cement se kdil. Az országútba építjük a cementet, nem a házunkba. Nem mondom, sok a tolvaj, de nem mindian ember tolvaj, mondtam -a tanácselnöknek, .aki bólogatott, és fejlógatva ment el tőlünk, megmondva, hogy harag' ne legyen köztünk. A lánghajú, rőtszalkállú nyurga a pultra könyököl, az elforduló világot nézi, és ,már a harmadik „benézett” utasnak mondja, hogy semmi másom nincs, csak Fermauszam. Igen, igen. Fermauszom. Látom, nem tudják, mi az? Fermausz, mint Plymausz, Porszmausz, kérem; az ember forogjon a világban, és lásson, halljon. Mondtam, kérem, hogy csalk fermauszom van; maguknak koibetűzöm: vermouth, így tálán ráismernek. Igen, mondhatná úgy is, hogy vermut, de úgy tudja, mondja a lánghajú, hogy finomabban, külföidiesebben, európaisiabhan így kell kiejteni. Kérem, mondja: talán emlékeznek a Dreadnought szóra? Nőügye, a falusi emberek is iki tudták mondani, mivel megtanulták; maguknak is gyerekjáték lesz a fermausz. Forró és füstös üvegű lámpával jár a kalauz, hajóárbocként inog jobbra- balra a teste, lyugigiatja iá jegyeket, majd lleül, hallgatja a tövetölős embert, aki sajnálta a falu népét, már nem is küldte el a tanácselnököt; azt mondta neki: nézzen, körül, itt laz átvitelnél, talán megtalálja a 45 mázsa cementet. Nem. Hallgatott a tövetölős, iaztán időt szakajtóit magának, bement a városba, jobb- ra-balra kérdezősködött, egykettőre odanyúlt, ahová kellett, és bekopogott az öreg paphoz, akiinek fiatalon épített háza volt. Semmi vita, veszekedés, átkozódás, semmi félelem a megver az isten-tői, nagyon keményen abban, maradtak, hogy az öreg pap megküldi a falunak a 45 mázsa cement árát, amely hát beépült az 6 városi házába, mer.fhát emberek 295
