Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - Várhelyi József: Az Ezüst Ló (elbeszélés)

— Két napra Pestre megyek. Magammal viszem.

Ö a földet nézte és csak ennyit mondott:

— Minek?

Az igazgató elnézően mosolygott. Inkább megérezte a mosolyt, mint

látta. Nem nézett fel.

— Tudom, valamikor a gyárigazgatók szeretőt tartottak. Nevelőnőt,

titkárnőt, kóristalányt, mindegy. De a saját pénzükön.

Megbiccentette a fejét, hátat fordított, de még hallotta:

— Furcsa lány maga, Kriszta.

Máskor, amikor fáradni kezdett a nap, lélegzeni a víz, ringani a nádas, mindig mesélt. Csodálatos történeteket tudott a lovakról, akiket valahol a Hortobágyon zárt a szívébe valamilyen rokonánál még kislány korában. A szorító combok között hánykódó eleven test engedelmes mozgása, a rohanás ritmusa, a végtelen kergetésének fújtató öröme oly természetesen viharzott át az úszástól fáradtan friss testekbe, hogy szinte mozdult alattuk a föld. Egyszer, amikor éjszaka fü- rödtak, vékony karjait nekifeszítette az ezüstlétrás Holdnak és azt mondta: -— Ha én szobrász lennék — lehetnék — ejtette le a hangját csak úgy önmagának — lovakat mintáznék. Nyugtalanokat, röppenőket, csillagokig horkanókat. És éjszakából, fényből, vízből, csillagokból megformálnám az Ezüst Lovat, amelynek sörénye a Holdig lobog.

Ma nem. mesélt. Amikor a többiek szedelőzködni kezdtek, hanyatt dőlt, behunyta a szemét.

Tavasz tájt bement az igazgatóhoz.

— Kérem, engedje meg, hogy beiratkozzam a Képzőművészetire.

— Meggondolom, lehetséges — húzta el a szót a főnök és épp úgy mosolygott, mint akkor.

— Aláírja?

— Nem, majd ha nem lesz ilyen makacs.

Arra ébredt, hogy hűvös van. Pedig a pléd két sarkát valaki gondosan ráhajtotta. A napból már csak vékony rózsaszín csík látszott, a vízre kékes fátylak hulltak.

A fiút csak később látta meg. Pokrócába burkolózva gunnyasztott, mint egy indián.

A nádasból nehéz, meleg áramlatok leheltek, hívogató pittyegések, megfejthetetlen neszek surrogtak. Élt, mozgott a csend.

— Ma vagyak húsz éves.

A hangja olyan volt, mint a nádasban búvó madáré.

Amikor a takaró rásimult a fiú testének melegével, megriadt, de nem félt.

Az ősi hasító fájdalom összepréselte a száját, s minden reszkető sejtje megtelt várakozással.

Aztán valahonnan messziről hallotta a fiú hangját, mintha azt mondta volna: furcsa lány. Pedig tudta, hogy rég elment, összemosódott, elsüllyedt a világ, amelybe most csak keményen összeharapott fogaival kapaszkodik.

Sokáig rezdületlen pillákkal nézte a felaranyló csillagokat, aztán hirtelen felült. — Hát ennyi — mondta hangosan, tisztán. A hangja most hideg volt, mint a Hold. Szomorúfűz haja egyenes vállára hullt, nem lehetett tőle látni a szemét.

19