Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Egy kalauz menetjegye

„Talán kutya. De azért lassíts, sosem lehet tudni!” — mondta a vonatvezető. Lehettek vagy 200 méterre, amikor a gombolyagból egy 2 év körüli kislány alakja bontakozott ki: játszott a síneken. Dudáltak rá, de a gyermek nem törődött velük. Az ilyen csöppség előtt még összefolyik az álom és a valóság. Hiába fékeztek, nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak kellő időben megállni. Ekkor a vonatvezető leugrott a motorról, teljes erőből futni kezdett a vonat előtt, és néhány méterre az ütközőktől sikerült leemelni a kislányt a sínekről. Amikor látták, hogy valaki kétségbeesetten rohan a földek felől a kislányért, a vonatvezető felszállt, s a vonat ment tovább az útján. Eseménykönyvet nem írtak, mert akkor szabadnapjukon a bíróságra járhattak volna. Így persze a jutalomtól is elestek. Amikor ezt megemlítettem, ezt mondták: ..kell-e nagyobb jutalom annál hogy a kisgyerek megmenekült?

— Sopron következik... — búcsúzott Komlós Ilona jegy vizsgáló, s ment kocsiról kocsira, mint a hazavezérlő jó lelkiismeret. Néhány perc még, és a 27 éves, vézna kis asszony önmagával békességben elnyúlik majd egy bőrülésen, hogy erőt gyűjtsön egy újabb, hasonló naphoz. Lehet, nem a legszabályosabb ez a vonatonalvás, de bizonyosan megértik az elöljárók, hogy azért a 90 percért nem érdemes a laktanyában éjszakázni. Mire levetkőzik, megmosakszik az ember, akár kezdhet is öltözködni, hiszen a kalauznak fél órával a vonat indulása előtt meg kell kezdenie a szolgálatát — érettünk.

KUSTAR ZSUZSA : MESEMOTÍVUMOK

254