Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Egy kalauz menetjegye

okozhat különösebb gondot, de mi van akkor, ha emberek ellenében kell a feladatát teljesítenie?

— Ilyen emlékem még kevés van. Adott esetben — szinte sugallat hatására —• megérzem, hogy a kiélezett helyzetben mi a legcélravezetőbb. Általában nem lehet erre a kérdésre válaszolni. Látnom kellene az utas arcát, reagálását a korábbi szavaimra. Lehet, hogy a szigorról viccre kell átváltanom, lehet, hogy az ellenkezője használ. Egy a fontos. Vesztesként nem hagyhatom el a porondot, de ezt úgy kell elérnem, hogy önérzetében senkit meg ne bántsak. Nem vagyok híve a kiabálásnak, inkább gondolkodtatok. Tudom, hogy az utas, még ha hibázott is, szégyell megalázkodni előttem. Ezért például, ha valaki szemetel, megkérdezem szép csendesen: „Szabad ilyet csinálni? Kultúremberek vagyunk, kénem, vagy ősemberek? Bár az is kérdés, hogy ők vajon eldobálták-e a csontot? Szerintem elásták. Szép ez így?” „Azért van a takarítónő, hogy összeseperje.” „Ez igaz. De ugyan hogy érezheti jól magát ilyen szemétben? Otthon is ezt tenné?” Majd mellékesen megjegyzem, hogy mi 20 forintra büntetjük a szeme- telőt, aztán magára hagyom. Olyan utasom még nem akadt, aki stikiben, amikor senki sem látta, össze ne seperte volna maga alatt a padlót. A részeg, a kötekedő emberrel más a helyzet, különösen, ha még valami kis hatalmat, összeköttetést vagy védelmet is sejt maga mögött. Ilyenkor is a józan észhez apellálok, az emberek, főleg a tőle függő emberek előtti felelősségére hivatkozom, s ez gyakran használ. Ha mégsem, a férfi kollégámat hívom segítségül. De ekkor sem az emberre, hanem az alkoholra haragszom. Arra aztán irgalmatlanul. Ha rám volna bízva, nem engedném, hogy sörnél magasabb alkoholtartalmú italt árusítsanak a vonaton.

— Büktől Kópházáig a kalauzi hivatásról, az utazásról és az utasokról beszélgettünk, a vasúti dolgozókról kevés szó esett. Mi a véleménye, van-e valami sajátos jegyük a vasutasoknak, ami megkülönbözteti őket másoktól?

— Feltétlenül. A munka magához formálja az embert, és a vasút speciális munkahely. Otthonosabb otthon bármely munkahelynél, hiszen életünknek nagyobb részét töltjük a sínek közelében, mint abban a házszámmal jelzett másikban, ahol a család él. Ezért van az, hogy az egyik vasutas a másiknak egy kicsit a családot is jelenti, és még azért is, mert sehol nincsenek annyira egymás munkájára utalva az emberek, mint a sínek mellett és fölött. Nekünk minden kolléga testvér, és minden munkahely egyforma. Ha holnap Nyíregyházára vezényelnének, ugyanolyan szabályok, eszközök és feltételek között minden szorongás vagy tétovaság nélkül állhatnék munkába, és ez kimondhatatlanul jó érzés. Hallottam már olyat is, hogy a vasutasok nem a legkulturáltabb emberek. Lehet, hogy így igaz, de hol, mikor és mitől kulturálódhatnánk? Mozi, színház, hangverseny, tévé, könyv — mikor? Ha éppen szabad az ember — szabad? Bármely percben jöhet a vezénylés — a lakás, a gyermekek, a feleség, a férj vagy éppen a háztáj felszaporodott gondjai, tennivalói várják. És bizony pihenni sem ártana valamennyit. .. Lehet, hogy más munkahelyen több a művelt ember, de az bizonyosan igaz, hogy a saját hatáskörén belül nálunk mindenki mestere a szakmájának. Egy vasutas soha nem végezhet félmunkát, nem gyárthat selejtet, százak élete múlhat egyetlen hibás mozdulatán, lélekjelenlétén. Elmondok egy esetet:

— A már említett 1817-es egyik pesti útja alkalmával történt. Ez a gyorsított személy akkor még nem állt meg Kemenesmihályfán, ezért Nagysimonyiból eléggé jó tempóban haladt ki a „Szergej”. Elhagyták már a kanyart, amikor a sínen valami fehér gombolyagot vett észre a mozdonyvezető. „Mi lehet az?”

253