Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - Várhelyi József: Az Ezüst Ló (elbeszélés)

Az igazgató nagyon udvarias volt. Cigarettával, konyakkal kínálta, de ő erre is, arra is a fejét rázta.

— Mi, kérem, kizárólag kerti törpéket gyártunk. Különleges finom agyagunk van. A maga dolga az lesz ...

Erre már nem is figyelt. Igen, kerti törpe. De miért kizárólag? Lenn a mintázóműhelyben hosszú, finom ujjait belemélyesztetfe a nedves agyagba. Élvezte a hűvös, engedelmes anyagot, amely szinte magától formálódott ösztönös mozdulatai nyomán, s valami különös izgalom gyűlt az arcán.

Az igazgató nevetett és azt mondta:

— Azt hiszem, jól megleszünk.

Csak később tette hozzá: remélem.

Már a sekély parti vízben gázolt, amikor valahonnan a nádas széléből felbukkant egy fura alak. Sovány combján iszapos klottgatya csattogott, fején valami főkötőfélét viselt, a nyakában ágyúnyi fényképezőgép lógott. A lány még néhányat lépett, szép hosszú combja íve mintha menekülésre rándult volna, aztán tanácstalanul megállt.

— A Csodálatos Élet fotoriportere vagyok — mondta a főkötős és egy kicsit meg is hajolt — engedje meg, hogy néhány felvételt csináljak magáról.

A lány mozdulatlanul állt. A fejét mélyen lehajtotta, a haja úgy sátorozott a vállára, mint a szomorúfűz. Nem lehetett látni tőle a szemét. Kemény kis fenekén fehéren villant a falatnyi ágyékkötő, aranyszínű horpaszán alig volt hús, finom mívű bordái fölött, éppenhogy takarva világoltak tömör, kupolás mellei.

A fotós levette a főkötőjét, és azt mondta, maga korunk női ideálja, és ha van egy csöpp esze, a Csodálatos Élet sztárt csinál magából. A lányok akkor sajnálták, hogy olyan széles a fenekük, a fiúk meg arra gondoltak, meg kellene ölni a fotóst.

A lány lassan kilépdelt a homokra, pirinyó szoknyácskát csatolt a derekára, s csak a válla fölött vetette vissza a kővé vált figurának:

— Minek?

— Furcsa lány — mondta szomorúan a fotós. A többiek nevettek.

Az idegen fiút csak ekkor vette észre. Nem volt rajta semmi különös, csak más volt, mint a többi. Kis körszakállt viselt, de bajusza nem volt. Egy pillanatig erőlködött, hogy kitalálja, mire emlékezteti ez az arc, s csak aztán nyújtotta a kezét.

— Kriszta — mondta hangosan, tisztán.

— Kriszta — mondta utána a fiú. — Ügy hangzik, mintha jégcsapot harapna szét az ember.

Ez tetszett a lánynak.

— Ha meg azt mondom, Krisztina, még csilingel is — mosolygott vissza, és többet tudomást sem vett a jövevényről. Felhúzott térdekkel üldögélt tarka plédje közepén, messze elnézett a suhogó fények felett. Ha szóltak hozzá, csak mosolygott. Az éjszakai fürdésre is csak rábólintott.

Mire eljött a tél, már az üzemi bulikat is el tudta viselni. Az igazgató különösen szerette ezeket a mondva csinált rendezvényeket, ahol mindenki a sárga földig leitta magát, s mindenki mindenkit akart. A házas emberek a lányokat, a nőtlenek a kollégák feleségét, a feleségek a saját férjüket. Az utolsó bulin azt mondta az igazgató:

18