Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Egy kalauz menetjegye
útjára engedi. Visszaköszön a váltókezelőnek, s túl a kijárati jelzőn megigazítja baját, ruháját, s előveszi a kalauzkulcsot. Szabad az út, szabad a pálya; indul az utasokhoz, hogy teendőinek második szakaszába kezdjen. Talán még dúdolgat is, mert bár rosszul kezdődött, jól folytatódik a nap, s ha valóban dúdol, az utasok honnan is tudhatnák, hogy miért. — Hogyan lett kalauz? — Nem kalauz akartam lenni, hanem vasutas. Vonzott a szabadjegy. Nagyon szeretek utazni, s ez bizony elég drága mulatság, ha nincs kedvezmény. Aztán mégis kalauz lettem, mert éppen ebben a szakmában volt emberhiány. Először féltem, engedelmeskednek-e az utasok, meg tudom-e tanulni azt a rengeteg új fogalmat? Aztán négy hónap múlva, mert nagyon jó oktatónk volt, kettőnknek jelesre, egynek pedig négyesre sikerült a vizsga. — Nem bánta meg? — Dehogy. — Mi szép van benne? — Kalauznak lenni hivatás. A legtöbben csak azt látják, hogy itt nincs se vasárnap, se ünnepnap, se szabadszombat, de még éjszaka és nappal sincs, mert menni kell, ha megy a vonat. .. Sokat vagyunk távol a családtól, és ez valóban nem jó, de van, ami ellensúlyozza a hátrányokat: az emberek. Ha valaki úgy áll neki, hogy a legtöbb ember jó, akkor nagyon szép. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy aki vonatra száll, felszabadultan viselkedik. Lehet zsarnok apa vagy sarokban meglapuló férj otthon, kiváló dolgozó, akinek ma is bizonyítania kell, egy másik talán éppen a zord főnök elé készül, hogy feleljen hanyagságáért, a diákot az iskola vagy a tanulás várja, a beteg orvos vagy kórház előtt áll, de amíg utas, védettséget élvez. A vonat az utolsó zöld sziget a „szárazföld” előtt, dehogy rontom el a kedvét ok nélkül annak, aki önmagát éli. Nos, ha valaki így áll hozzá, a kalauzi munka élvezet. így van ez a legtöbb foglalkozásnál. Születésekor mindenki hoz magával bizonyos hajlamot. Művészit, kézügyességit, gondolkodásit. Mégis örökké amatőr marad, ha nem tud azonosulni a munkájával. Ügy gondolom én, hogy a kalauz sem lesz, hanem születik, mint a költő. Komlós Ilona jegyvizsgáló ezen az éjfélen éppen átdöccent napon, Lövő után, Sopronkövesd és Vejke között már egy nagykanizsai fordulót, két kőszegi kiruccanást és ezt a Szombathely—Sopron közötti félutat tudhatja maga mögött. Reggelire semmit sem evett, az ebédjét állva, forrón kapkodta be, vacsorája egy karéj kenyér és néhány szem tepertő volt. Kemény élet másnak, neki boldogság, mert azonosulni tud a feladataival. — Hol töltötte a karácsony éjszakáját? — Nem szeretjük a szentestei szolgálatot. Pedig szép ám. Főleg, ha hull a hó. Most, az első karácsonyi szolgálatom alkalmával is hullott. A házak ablakain kilátszottak a karácsonyfák, szinte még a beszélgetés is kihallatszott. — Sokan utaztak? — Kőszegre mentem 24-én éjjel, s ahol máskor ülőhelyet sem lehet kapni, mindössze 9 utas magányoskodott. Megkérdeztem, mért nincsenek a családjuknál „Orvos vagyok — mondta az egyik. Vakbélműtéttel fejeztem be a napot. A beteg jól van, talán már otthon szilveszterezhet.” „Mozigépész vagyok — mondta a másik. — Nem most végeztem, az éjjeli előadás elmaradt, de tévedésből rossz vonatra szálltam. Át is aludtam néhány állomást, szerencsére Körmenden jött az ellenvonat.” Egy lány a vőlegényét látogatta meg. Először fordult elő, hogy az éjféli 251
