Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Egy kalauz menetjegye

— Akkor talán kegyeskedjék egy bárcát rakni a 4247-es kocsiba. Ugyanis hiányzik egy ablak...

— Hol az a könyv?

— Hé, maga az akkumulátoros?

— Nem. Szökött sírásó vagyok, szolgálatjára.

— El ne bizakodjék. ,,A törvények elalhatnak, de meg nem halhatnak.” Ám ha lenne egy futó pillanata — az első osztályú kocsi világítása haldoklik.

— Jó, majd feladom neki az utolsó kenetet.

Tormásliget, Üjkér, Nemeskér—Egyházasfalu. A kapcsoló félállásban, a fűtés egyenletes, az utasok csehdesek. A távolabbra utazók már Bükön alváshoz fészkelődnek. A büfékocsi zárva. Mit is tehet az ember így éjféltájban, ha az alkohol ördöge nem kísérti: holnapi józanabb napot remélve elalszik.

Komlósné az érettségi után néhány évig gyárban dolgozott. Az egyszerű, csak néhány begyakorlott mozdulatra korlátozódó munka nem elégítette ki, bár egy alkalommal a brigádok közötti versenyt is megnyerték. Nem örült. Győzni, úgy képzelte, csak összeforrott közösségben, szívós munkával lehet, s az ő brigádjuk sem különösebben igyekvő, sem összetartó nem volt. Elkedvetlenedett. S ha kilépésre akkor még nem is gondolt, ideiglenes állomásnak tekintette a gyárat. Olyan munkahelyre vágyott, ahol minden tudását kérik, minden igyekezetét elfogadják, s ez az érzés csak erősödött benne, amikor a házassága is zátonyra futott. Ö akarta a befejezést. Hónapokig cukros kenyéren, teán, rántott levesen élve arra a gondolatra jutott, hogy nem keres tovább a kocsmának. Menj el, mondta szelíd és kedves, de még a csecsemőtej árát is italra pazarló férjének. Menj vissza az anyádhoz. A kisfiú a tiéd, a kislányt én nevelem föl. Aztán meglátogassatok ám! Mi is eljárunk hozzátok havonta.

— Vonatindulás előtt néhány perccel hatalmas sistergés: az első osztályú kocsi alatt ömlik a gőz. Bele egyenest. Hirtelen megszűnt körülöttem minden, még a hangok sem jutottak el hozzám a külvilágból. „Ezzel nem bírok egyedül — gondoltam. Szólnom kell a tömlősnek.” Ahogy kitántorgok a színre, nekemront valaki. A káromkodásáról ismerem fel a gazdát. Szidja a gőzt, a fűtést, meg ami eszébe jut.

— Jó reggelt kívánok. Tisztelettel jelentkezem szolgálatra.

— Hol volt eddig? Már azt hittem, elveszett.

— Sebaj, főnök. Fő, hogy megvagyok.

— Hát igen. Ha maga nem lenne, tán meg sem őrülnék idejében.

— Kicsit elkéstem, de már lejártam a kocsikat, és mozgósítottam a hiba- elhárítást. Most megyek a tömlősért.

— Jól van lányom, de siessen, mert 5 perc múlva indulunk. Aztán a jelzésadásnál ügyelni! A lépcsők síkosak, a kapaszkodók jegesek, nagy a gőz, nehogy aláessen valaki. Fegyelmezett munkát kérek!

— Szeretem az ilyen főnököt. Nála érdemes jól dolgozni, mert értékeli az igyekezetei. De a hibát mégis nekem kellett kijavítani, mert a tömlős máshol volt elfoglalva. Szóltam a forgalmistának, tartsa fel, ha utas jönne arra, és megnyitottam a zárcsapot. Meg kellett osztanom a gőzt, nehogy szétvesse a tömlőt.

Hallgatom gyors, kapkodó beszédét, néha megismételtetek egy-egy szót, mondatot. Szívesen beszél, magyarázza a szakkifejezéseket, kifut, visszajön, s folytatja, ahol abbahagyta. Színtelen arca kivirul, a szeme egyre világosabb lesz, amint meséli, miként áll indulás után a lépcsőn, figyelve nem ugrik-e fel vagy le valamelyik kiszámíthatatlan utas, lekörözi-e a vonatot a forgalmista, vagy

250