Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Egy kalauz menetjegye
tudott kisebbet adni — nyakkendő, élesre vasalt nadrág — egész éjjel rajta feküdtem —, zubbony a frissen szerzett ezüst csillaggal — kár, hogy eltakarja a köpeny —, aztán futás a konyhába ennivalóért. Levágok egy szelet kenyeret, vagy elég lesz vagy nem. Tepertő, vaj. kövesztett szalonna. . . A felét úgyis visszahozom, ha csak valahol fekve nem marad a „Nurmi”. Egy lábasba noked- lit merek, fölé pörköltet. Haza csak holnap hét óra után érek, kell a meleg a gyomornak. Anyám veszekedését, hogy ne zörögjek azzal a fedővel, meg hogy igazán csinálhatnék egy kis rendet, már csak futás közben hallom. Megtorpanok, megsajnál. „Menj, mert még elkésel!” És tényleg elszalasztom a villamost. A második vesz fel két megálló között, megkésve érek az állomásra. — Jó reggelt, furakodom a kisablakhoz. — Tisztelettel jelentkezem. .. — Most kell jönni? Hét percet késett. A csapat már kiment a vonathoz. Szaladjon! — Naplóm? — A vonatvezetónél. —■ Ki a gazda? — Induljon már! Kis B. István. De kiabáljon ám vele, mert reggel nagyot hall! — Jelentem, tölcsért csinálok a kezemből. — És már tudom az utánam loholó nevetésből, hogy megúsztam a fegyelmit. Rohanás a női öltözőbe a táskáért, felkantározom magam, a következő cél a zárlámpa. — Jó reggelt! Kérem a zárlámpát! — Elvitte a vonatvezetője — mondja a lámpista. — Még ez is... Uzsgyi a tábláért, felrakom,_ a zárlámpa ott vörösük az utolsó kocsi végénél. Várok egy munkaruhás vasutasra, nehogy olajos legyen a ruhám. — Jaj, aranyos kollégám! Tegye már fel nekem ezt a dögnehéz lámpát! — Magának éjjel fél kettőkor is, csak fel ne zavarjon! — Ha majd lesz két almám, az egyiket megmutatom. Fölmegyek az utolsó kocsiba, bezárom a hátsó ajtót, felírom a kocsi számát: 5238. Tehát Bak-kocsi, II. osztály, 88 ülőhely, két termes rész külön, középen fülkék. A villanykapcsolóhoz a sötét kocsin kell átmennem, nem zavar, megszoktam már, felhúzom a függönyöket. Az utas vendég, nem illik lefüggönyzött ablakokkal várni. Kapcsolók, ülések, ablakok, ajtók, WC-k rendben, beírom könyvembe a nagy R-et. Ömlik a fény, itt nincs energiaválság. A következő kocsi száma: 4612. Bah. 80 ülőhely, II. osztály. Kapcsolófülke. A kisdobozban bárca: „A főkapcsoló hibás, a világítás csak félállásban üzemeltethető.” Oké. Legfeljebb az utasok nem olvasnak, mert ilyenkor csak minden második lámpa világít. A harmadik kocsi száma: 1163. I. osztály, 60 ülőhely, négytengelyes pulmankocsi. Hiányossági bárca nincs, de a lámpák teljes fényerőre kapcsolva is épp hogy csak vibrálnak. „El ne felejtsek szólni az akkumulátorosnak”. ' j A negyedik kocsinál minden rendben, de miért van ekkora huzat? Hol húz, mi húz? Kitörve egy ablak, s bárca sehol. Ha észre nem veszem, fizethetek. Ha bolond lennék. Felírom a könyvembe a hiányosságot: „majd még el kell ismertetnem a kocsivizsgálóval.” Bárcát is írattathatnék vele, de neki az a jobb, ha nálam ír alá. A bárcával magával viszi a kárt, s számonkérik tőle a javítást. — Kérek egy autogrammot ide! — Nem írok alá semmit! 249
