Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag
Az elismert és komoly szaktekintélynek örvendő Derkovitsnak nem ártott a ,.gyári kirándulás”. Kitűnik ez abból is, hogy aiz 1903-ban megtartott iparkiállításon a „Fa- és bútoripar, lakásberendezéseik” csoport keretében kiállított termékek bíráló bizottságának tagjaként találkozunk nevével a dokumentumokban. Művészi faragásokkal ékesített ládáját töbhször -emlegetik iá kiállításról szóló beszámolók. Ezúttal az apa is önálló termékkel, szintén faragott bútorral jelentkezett és aranyérmes lett. (Dertoqvits Gyula, mivel ő volt iá szakmai bíráló, ládáját nem órtéikeltette.) Az Eirdődy-esalád, a férj és feleség mellett, Tamás és Lajos grófok személyében kiegészülve állított ki, és ért el ismét nagy sikert. Az aranyérmes faragott és égetett bútoraik elkészítésében valószínűleg ezúttal is közreműködött Derkovits Antall, nevét lazonlfaam som a kiadott katalógus, sem padiig iá sajtóközlemények nem említik. A második ipari kiállítás a imiaii Miajákovszkij téren és a környező iskolákban nyert elhelyezést. Sikeréire jellemző, hogy 45 000 látogatójia volt. A lkát Der- kovits népszerűsége, szakmai tekintélye — a kiállításon elért sikerük révén — tovább növekedett. Az újra Saját műhelyében dolgozó Derkovtits Gyula még 3— 4 segéddél dolgozva sem tudott elegeit tenni a megrendeléseknek. A keze alól kikerülő asztalok, szekrények és egyéb bútordarabok valóságojs remekművek voltak, mégsem jelentettek anyagi sikert. „A gazdámnak nem volt üzleti érzéke. Igazi művész volt, a lelkét is beledolgozta a bútorba, de ezt nem fizették meg. A cégtábláján aranyérem díszelgett, de az asztalán kicsi volt a kenyér. Olyan bútorokat készített, hogy a városban nem volt párja. Bele is ütötte minden bútorba a stemplijét, de ahhoz szemérmes volt, hogy az érte járó pénzt megkérje, vagy behajtsa.” (Az 1901 és 1906 között a Der- kovits-műhelyben dolgozó inas, majd segéd: Kiss Pál visszaemlékezése.) A kapitalista verseny, különösen pedig szakmája szeretete arra késztette Derfco- vitsot, hogy fiait is bevonja a termelésibe. A népes család ditantása csak úgy volt lehetséges, ha a befolyó pénzből minél kevesebbet fizet ki. Az anyagi gondok is közrejátszottak tehát abban, hogy 1905-ben Jenő, 1910-ben Gyula, a következő években még Sándor és Ernő is inasa, majd segédje lett az apa műhelyének. A MŰHELY RABSZOLGÁJA A kifizetetlen lakbérek és más okok miatt sokszor kellett költözködnie a Derko- vits-.cSaládnak. A lakás és a műhely legtöbbször iazonos házban volt, így a gyerekék is szinte az egész napot a műhelyben töltötték. Hallgatták a felnőttek beszélgetését, bámulták a készülő bútorokat. Az ezekből ekiafctározódó emlékek mélyek és elevenek marad/tak. Gyulánál például még felnőtt korban is ennyire konkrét: „Lehettem vagy négy éves, amikor az öregem egy olyan háromlábú ógörög asztalt készített, ami engem nagyon megfogott, mert az nemcsak egy egyszerű asztal volt, hanem faragott lábai levelek közül kihajló, szárnyas mezítelen félemberi figurákat ábrázoltak, amelyek lópata lábakban végződtek és gyermekfejeken álltak.” 155
