Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag

A szemlélődő gyermek nemcsak bámulta, hanem utánozni is próbálta a műhelyükben rendszeresen megforduló Goibecz fafaragó figuráit, a megcsodált apztal- lábak alakjait. A faragás, rajzolás és iá festés, az alkotás vágya, sőt kényszere nagyon korán jelentkezett és állandósult a tehetséges gyér éknél. Kortársai szerint zsebei mindig tele voltak színep ceruzákkal. Ezekkel rajzolt deszkára, papírosba, fehér falra, mindenre, ami a kezaügyébe került. Ö maga mondja:

.. élénken figyelő gyermek voltam. Az udvarunkban virágzó rózsabokrot lerajzoltam, mégpedig egy széttépett skatulya belső felére úgy, ahogy azt megfigyeltem.”

A család .asztalénál és a műhelyben 5 évet eltöltő Kiss Pál visszaemlékezése is bizonyítja az állítást:

„A posta utcai lakásban voltunk, amikor a szomszéd ház falára olyan nagyméretű lovakat rajzolt, hogy csodájára jártak a szomszédok.”

A rajzolás és festés belső kényszere folytán idejének nagy répzét is az önfeledt alkotásnak szerette volna szentelni. Idős Demkoyáits Gyula régi barátja, a címfestő Czmárits mester, aki maga is festegatett, szíveisen vállalta volna a tebetsé- gep. gyermek tanításét, imáéiként is laikalmiazta vollnia, az apa azonban nem engedett, ragaszkodott hozzá,, hogy Jenő után Gyula is az asztalos mesterséget tanulja ki. így letit Derkovits Gyula — akarata ellenére — 1910 őszétől három éven át inas, majd 1913. november 15. és 1914. március 16. között segéd az apai műhelyben.

„Húztam a kiskocsit, dolgoztam a gyalupad mellett, deszkát fűrészeltem, gyalultam, véstem, vagy politúroztam és hajtottam szorgalmasan körbe a polituroslabdacsot... fényesült a mahagónilemez a rádörzsölt politúrtól és arcom verejtékétől. Fájó szívvel gondoltam és vágytam az estét a rajzolásért, amit most már csak ritkán csinálhattam és csakis este, mikor kifáradva abbahagytuk a munkát és a többiek pihenőre tértek.”

„Este, oh az este! Ha ráteregette kékes homályát a szemekre és megenyhültek a forró nyárnapi műhelykínjaim, én akkor próbálgattam szárnyaimat a művészet légterében — rajzolhattam. Vagy vasárnap. Akkor az egész nap az enyém volt. Festhettem, faraghattam napestig.”

A szárnyait próbálgató művész tehát — mint ő mondja — a nappalok és a műhely keserves rabszolgája lett. Hogy ezek a műhelyek — örömeinek és keserveinek színhelyei — mely hazákban voltak, ma már nehéz lenne megállapítani. A lakások közül sikerüli hetet utca és házszám szerint felkutatni. Az bizonyos, hogy 1912 és 1914 közötti utolsó szombathelyi lakásuknál az udvarban volt a műhelyük is.

156