Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Halálkör (elbeszélés)

Ma már nehezein tudnám pontosam visszapörgetni az eseményeket, s az okokat sem próbálom felkutatná, kielemezni, miiként maradtam le a déli személyről. A jegy a zsebemben volt, emlékszem, megérintettem a lépcső korlátját, s a lábaim is emeltem, hogy fellépjek a kocsira — deháit utólag mindez lényegtelen már. Szürkület után ott csatangoltam a piactér környékén. A sátort feszítő köteleken fcigyúltak a színes villanykörték, iá ponyva alatt (trombita búgott, messziről, 'elnyújtva, mint a tajákürt. Az alacsony kerítés mentén hullámzott a tömeg, gyerekek ricsajozttafc, fiúk heherésztek a gyári lányok körül. Néha- néha elúszott a trombita kürtje, rézBÓkangás, dobpergés recsegett a tömeg fölött.

Viktort az egyik cirkuszi kocsi hátánál találtam; vékony, fénylő vasiasanit- váz föllé görnyedt, lábánál olajos láncok, acéllkék fogók, bunkófejű kulcsok hevertek.

Megérintettem a vállát. Néhány pillanatig matatott az alkatrészek között, aztán felegyenesedett, a kezét nyújtotta.

Hamarosan elkezdődött a műsor. Bohócok, bokrétás lovak, vadállatok váll- totiták egymást, én azonban iáiig figyeltem rójuk. Viktort próbáltam eiképzetaá, amint készülődik, az indulás előtti pillanatokat, amikor megigazítja (bőmad- rágjját, ibőrmellényén összehúzza az öveit, laztán legurítja a gépét a szereüőáll- ványról, s bőrcsizmás lábát átveti fómloivia nyergén.

A felmargó gép acsarkodó hangját vártam, a fékevesztett berobbanó fémtestet, urával, Váktorriai, lalki csillogó, színes sisakot visel, s kemény, felkelte csizmájával, minit valami sarkantyúval szorítja, ösztökéli a vicsorgó fenevadat. A porondon lejtő pánthkás lovak helyett már a kapkodó fejű nézőket láttam, akik rémülten köröznek tekintetükkel a hátuk mögött ívelő, függőleges falú pályán, de csak összemosódott, barna foltot látnak a pokdllovasból, s a gép aiumánáumtartályán villog tükrözve a reflektorok fénye. Önnön félelmére ismerve a mutatványban, hogy kapkod, sóhajtozik, nyöszörög majd a tömeg, s anélkül, hogy egy is tudná, kicsoda Viktor, mit vállal, mire készül, mennyit bír — honnan is értenék dübörgő, fényes, eszeveszett cikázását ők, :akik csak a vonzás fizikai törvényéről hallottak s az embert látják, lakát lóerők, köbcentiméterek, mérnöki pontossággal kidolgozott tervek tartanak a magasban, s akire gyöngyöző homlokkal, szuszogó izgalommal (emlékezhetnek vasárnap déli asztalaiknál — honnét is sejtenék az igazságot, honnét sejtenék, hogy Viktornak nem értünk kell szárnyalnia, soha egyetlen este sem: Viktor azokért repül, akik nincsenek itt, s akik talán nem is látják soha!

Másnap reggdl Viktor ébresztett. A szállodai szoba ajtajában állt; szeme körül mély, fekete árok, arca Iborotváliatlan, meggyötört.

—• Rossz éjszakám volt — s legyintett.

Besétáltunk iá folyópartra, a hajnali víz tömege mereven rozsdállotf, mint valami hatalmas vasredőny, s a túlsó oldalról gyár ütemes zakatolása hallott át.

Este váratlanul, minden magyarázat nélkül ért véget az előadás — Viktor erről beszélt. Ott ült, (bepzíjiazvla fölhevített gépén, fülelve a ponyva alól érkező hangokra — amikor a trombita fdibúg s a mikrofonból titokzatos, mély női hang suttog elő: „az Ember, aki megteszi a haláikört... az Ember, aki megteszi a halálkört...” — igen, neki ekkor kell felpörgetni a motort, s berobbannia a deszkára, gázt adva élsüvöltenii a megdermedt közönség feje fölött. Az utolsó pillanatban (a kerekek már megtették az első fordulatot) rekedt, torolkköszörü- lésne emlékeztető hang köhögött fel a motorból, még Viktor sem tudja, miféle zörejt fogott a füle — ma délután dobjla sízét a motort —•, de azzal a hanggal nem indulhatott el, annyi bizonyos.

130