Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Halálkör (elbeszélés)

tak a környékbeli falviakból iber.ánidult parasztok, s fehérnek nevezett szalvétájával laz öregúr is ott sétálgatott az asztalok között, s időnként söröskorsókat csúszhatott a vendégei elé.

Ö volt az. aki valamikor (négy hete? négy hónapja? négy éve?) segítőkész mosollyal bevezetett la terem nyugalmasabb sarkába, közvetlenül iá zöldes árnyalatú oseréptkályhia védelmiébe, ez a nyugdíjas bérelszámolónak tűnő .öregúr, aki minden bizonnyal némán jött a világra, mert soha a hangjait nem hallottam (a szemével kérdett, a szeimével válaszolt mindlig), s ezért illetlennek tartottam arról faggatni, miként is lett pincér.

Csak bólintott felém most is, korsó sör a legolcsóbbikból, nem kell ehhez magyarázat.

Viktor azonban megérezte, hogy történt valami.

— Szervusz — mondta összehúzott szemöldökkel. — Megjött a küldemény, igaz-e?

Düh csomósodott a torkomban, de a következő pillanatban már éreztem, hogy nevetséges a felindulásom, s a meglbocsájtás feloldó melege öntött el. Hiszen ez a [középkorú férfi ugyanaz, 'akii azon a napon ugyanitt, a cserépkályha oldalát támasztotta, s előtte ugyanez a két szál fonnyadt szegfű fulladozott.

Hallottam a hangját is (a régit, amely kékes villogással röppent asztalunk fölé, minit a hüvelyéből kirántott ikardpange), átszűrve érkezett, párnázott, láthatatlan ajtók mögül.

—- Kutyák! (Ajkkor fel sem tűnt, hogy ezt a szót használja.) Kutyák, istenemre! — Kihajtott újságjába mályedt, csak akkor fénylett fél kék szeme, amelyből kíméletlen akarat csapott ki, amikor (befejeztem az 'ebédet, s a pincér elvitte előlem az üres tányért.

Láttam, hogy a vasáirinlaipá fuitlhalleredményeket böngészte — helyeslőén bólintottam. Ö ráérősen kortyolgatott, s mint aki lezártnak tekinti az előbbi témát, megjegyezte, hogy igazság szeriiinit neim ihatna.

— Az 'én szakmáimban — mondta — nem tesz jót ez ital.

— Hát akkor?

Legyintett.

— Nem tesz jót, de nem tilos.

Fizetés után együtt hagytuk el az éttermet. A bejárat előtt elköszöntem tőle, mielőtt azonban elindultam válnia, megkérdezte, terveztem-e valamilyen programot estére. A választ meg sem várrva lelkesen fellendítette a karját s azt mondta:

■— Rendkívüli esténk lesz ma! Csodálatos este!

Kicsit már halkabban, magyarázólag tette hozzá:

— Tegnap érkeztünk iá városba, s mára összeállítottuk a pályát.

Értettem már, hová tartozik. Reggel a piactéren váratlanul elém tornyosult az égnek feszülő, szürke ponyva, a kötelek kemény húrjai alatt sárga és kék kocsik hintették meg az agyagos földet; a sebtében kihúzott fakerítésen oroszlánfejes plakátok virítottak, s a szék ér,város zegzugaiban bosszú rudakkal, összegöngyölt hálókkal szaladgáltak ia trikóra vetkezett férfiak.

■— Ma este megteszem a kört!

Kezdtem már unni ezt laz 'embert (azt sem értettem pontosan, hogy mire céloz), a vonathoz is igyekeznem kellett — biccentettem, s kicsit tán udvariatlanul, otthagytam a sarkon. Csöndesen, tolakodó hangsúly nélkül (talán valami nehezen tetteniánhető alázatossággal is) szólt utánam.

— Ha meggondolná, üzenjen be értem... Viktort keresi, elég ha ennyit mond.

129