Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - TANULMÁNY - Sonkoly István: A hangfestés jelentősége Kodály kórusműveiben
Bálint Endre kiállításán" Kedves Barátaim, ha jól értem Bálint Endrét, az embert, akit nemcsak tegnapról ismerek; és jól értem azt a világot, ahová a vásznai, montázsai, objct-i elvezetnek - önkéntelenül is paradoxonok jutnak az eszembe. Ilyesmi például: tiszteletlenség az aszkéásben; áhítat a távolságban; fintor a megrendülésben; szemrehányás az alázatban; számonkérés a belenyugvásban; játékosság a tragikumban; kihívás a szeretedben; tiltakozás a megértésben: íkielégíteílansiég a megérkezésben - éjszaka a nappalban. Ha félreértik őt és a műveit, azt hiszom, ez a legközvetlenebb ok: a mitikus makacsság, amivel kétségbe vonja a hierarchiákat, a konvenció szembeállításait, az elkülönítő összefüggések rendszerét. Pontosabban: legszívesebben egyetlen, összetett dimenzióban teszi hitelessé - mint egy megfellebbezhetetlen karámban - a praktikus létezésre is ítélt dolgokat és jelenségeiket. És ez, ami szokatlan, ami meghökkent; ami úgy húzza ki lábunk alól a talajt, hogy az alvajárók biztonságát kölcsönzi helyette: próbáljunk ennek a Kresznek a szabályai szerint egy kivételesebb cél felé haladni. Másképp árnyalva: Bálint művészete olyan szenvedélyes elkötelezettje mindennek, ami van, ami világ (s ami adottságai szerint lehetne), hogy nincs bátorsága, etikája, nincs elegendő elfogultsága ahhoz, hogy megfeledkezzék a létezés mögöttes tartományáról, ahol még -romlatlan az együttsét; legalábbis annyira, hogy az egyes elemek közvetlenebbül tudnak utalni egymásra. Ahol a Hold cinkos fedésbe tud kerülni a gyermekikor magasba hajított rongylabdájával; ahol egy ablakrács, kerék, bádogcégéren megpillantott lófej szinte epikusán gazdag ösiszegezője tud lenni tájnak, emléknek, hazának, egy személyesen múlandó valahová-tartozás örömének és hiábavalóságának. De ugyanakkor olyan tartalmaik jelzései is, melyek - a személyes múlandóságon túl - előttünk és utánunk is érvényesék. S hogy éppen egy rács vagy ikerék utal rájuk vagy a tárgyak még szürkébb elesettje - ez is csak hangsúlyosabbá teszi a dolgok megváltás értékű egymás-meMé-rendelését. Csupán néhányat említettem a jellegzetes bálinti tárgymitológia „alakjai” közül, de még bőven (sorolhatnám. S egyáltalán nem véletlen, hogy tárgyakkal kapcsolatban is „alakokról” beszélek. Ebben a képi világban minden, ami tárgyi, a személyesség erejével és bans ős égess égével egyenrangú. Sőt, a puszta formák és alakzatok, a szerves egységként visszatérő -színeik együttese is, valamilyen átderengő személyességgel szolidárisak egymással. A világ úgy van itt megszólítva, hogy a dolgoknak nincs szükségük * *Elhangzctt a Műcsarnokban rendezett kiállítás 1912. december 22-i megnyitóján. képzőművészet
