Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Bellyei László: Fekete szél
Fekete szél Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája A kötet a szomszédos Csehszlovákiában élő magyarság fiatal íróinak az elbeszéléseiből ad válogatást. Ez türelmetlenül felfokozza érdeklődésünket. Mindenekelőtt a kötet alcímében jelzett ^fiatal” jelző tartalmát szerettük volna közelebbről dokumentálva látni. Mert prózaírók esetében magasabbra tolódik a „fiatal” korhatár, mint — mondjuk - lírikusok esetében. Sajnos, a kötet nem ad életrajzi vagy bibliográfiai-filológiai adatokat. így hiányérzetünk támad mindjárt az első kézbevételkor, mert nem sejtjük, hogy az írók hány évesdk, és azt sem, hogy mikor, milyen formában, mennyit publikáltak eddig. Szlovákián kívül nem ismeretesek ezek az adatok, és úgy vélem, hogy az egész magyar nyelvterület olvasói szívesen megismerték volna közelebbről is a kötet szerzőit. Érdeklődésünk másik ága - mint minden más műalkotás esetében, amely országunk határain túlról jött - az a kérdés volna, hogy a gyűjteményes kiadás hogyan érzékelteti mindazt az emberi, történelmi-társadalmi különlegességet, ami más, mint a miénk. Minden valamirevaló irodalom és minden jelentősebb alkotó ízelítőt ad ebből! Sajnos, a fiatal szlovákiai magyar prózaírók novelláiban hiába keressük azt a sajátos helyi társadalmi levegőt, ami az övéké, ami őket jellemzi, és amiről bármely turista valamelyes fogalmat alkothat magának, ha bejárja Szlovákia magyarlakta vidékeit. Itt-ott egy folyónév (Nyitra, Bodrog) vagy néhány idegen hangzású név (Annie Vrsovszká, Kopcsik stb.) sejtetni engedi, hogy a novellák szereplői nem Magyarországon élnek, de a külső földrajzi jelzéseken kívül egészében igen keveset árulnak el ezek a prózaírók a maguk sajátos életformájáról. A legtöbb cselekmény vagy inkább lírai hangulatkép olyan, hogy jóformán a világ bármely táján megtörténhetne. Ha közös tulajdonságokkal próbálnók jellemezni ezeket az elbeszéléseket, az első meglátásunk az lenne, hogy elsősorban az „általános emberit” formázzák meg. És bár az egyik legsikerültebb novellában („Aknamélyből az árbodkosárig”) azt olvashatják, hogy: „Egy csoda van a földön: az ember” (222. óid.), mégis a novellák többsége nem ezt a refrént visszhangozza, hanem sokkal inkább a modern ember külső és belső válságát, az emberi lét abszurditását. Keszeli Ferenc egyik novellájából írtuk ki ezt a mondatot: „Csak egy marad meg, a félelem, és ezen kívül minden megdermedt érzés, megnyilvánulás, cselekmény csak ideiglenes.” (81. old.) Ez a modern szorongás, bizonytalankodás, vibrálás a valóság objektív létének tudomásul vétele és látomások, misztikus jelenségek között - a novellák többségének az alaphangulata. Feltehetjük a kérdést anélkül, hogy válaszolni tudnánk rá: mi az oka, hogy ezek a fiatal prózaírók úgyszólván semmit sem közölnek velünk terjedelmes elbeszélés- kötetükben hazájuk és az ottani magyar nemzetiség életéről, csupán annak az életérzésnek adnak többségükben hangot, amelyet nagyon sok műalkotás visszhangoz manapság Tokiótól Párizsig vagy Párizstól New Yorkig. Vajon a nagyobb kulturáltság, a kommunikációs eszközök tökéletesedése és hódítása, a könyvkiadás és a sajtó frisse- sége miatt általános sematizálási folyamat megy végbe világszerte? Erre a kérdésre egyértelműen nemmel kell felelnünk, mert korunk nagy prózaíróit is - miként valaha Tolsztojt, Balzacot és a többieket - saját népük, társadalmuk életének a felfedező ábrázolása teszi magvassá, értékessé. Közelebb járunk az igazsághoz, ha figyelembe vesz563
