Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Bellyei László: Fekete szél
szűk, amit Duba Gyula, a kötet szerkesztője közöl előszavában mintegy kritikai értékelésként: „Prózájuk erősen lírai jellegű - néhányan közülük költők is . .(27. old.) Megint csak hiányolhatjuk, miért nem tudjuk meg, kik azok a prózaírók, akik egyben „költők is”. Viszont abban feltétlenül igaza van a szerkesztőnek, hogy ezek a fiatal prózaírók erősen lírikus alkatúnk. Különösen azok, akiket az előszó a legjobbaknak tart. Vonatkozik ez a kötet legtöbb elbeszélését publikáló Kovács Magdára is, aki az itt közölt írások tanúsága szerint is a legérettebb, legkiforrottabb írói egyéniség a kötet fiatal szerzői közül. Ö az, akinél a cselékmény - az epikai fabula - csaknem mellőzhetővé válik. Inkább az élet által megsértett individuumnak és környeze- téndk súrlódásairól, a lét brutális ütéseiről írja vallomásait. Van olyan novellája is, amelyiknek az alapötlete kitűnő („Fejirirem”), vagy olyan, amely epikus képet fest a szocializálódó mai faluról („A gonosz asszony hagyatéka”). Mégis, írásaiban karakterisztikus a szimbólumok túlzsúfoltsága, a morbid, szorongásos témákhoz váló vonzódása. Bár arról is vall, hogy vágyódik az elérhetetlen szépség után, mégis az ábrázok valóság lényege az, amit egyik szereplője úgy nevez, hogy: „fuldoklásom a zavaros vízben” (133. old.). így aztán érthető, hogy az epika egyik sajátos műfaji feladatát miért hanyagolják el ezek a prózaírók. Többségük vallomásokat ír az élet kegyetlen ütéseiről, az emberi tudat és a külső valóság nehéz összhangba hozásáról, vagy sérült emberek sorsát panaszolják el. Ebben valóban korszerűek, európaiak, vagy ha úgy tetszik, a világirodalom nagy krátereit közelítik meg. Ez a magatartás szinte mindegyikre érvényes, de konkrétebben a Kovács Magda-féle lirizáló recept szerint írnak - persze nem epigon- szerűen - Bereck József, Mikola Anikó, Varga Imre és Wurczel Gábor. Különösen az utóbbi három jut el az abszurd ábrázolás teljességéig, és azt hiszem, elsősorban rájuk kell vonatkoztatnunk az előszónak azt a megállapítását, hogy: „ . .. fiatal próza- íróink kísérleteiben az individualista egyén és a közösség közötti ('bonyolult) érdek- ellentét fokozottan kiélesedett” (27. old.). Mikola Anikó Varga Imre és Wurczel Gábor valóban csák kísérletezik. Egyélőre nem mérhető le, hogy milyen eredménnyel, Bereck József már érettebben alkot, és két novellája közül magvasabbnak a „Vihar előtt” címűt érzem, annak ellenére, hogy az előszó az ultramodern „Türelem” című novelláját eméli ki. A kötet elbeszélőinek másik csoportjába sorolnám Fülöp Antalt, Keszeli Ferencet, Kövesdi Jánost, Mészáros Károlyt és Mészáros Lászlót. Különállásukat az jellemzi, hogy ők határozottabban epikus alkatúnk, mint azok, akiket az előző csoportban említettünk. Bár egyikük a tudományhoz közelítve ilyen formán vall a modern művészet problematikus életérzéséről: „Egy hevenyészve összetákolt gyönge tutaj vagyunk, mely a fölöttünk álló ősküklopsz, a mindenható természet jóvoltából ideig-óráig lebeg az élet örvényei fölött...” (158. old.) Mégis ezek az írók nemcsak vallanak az életről, nemcsak lirizálnak, hanem megkísérlik, hogy ábrázolják is azt. És meglátásom szerint ez az ábrázolás az olvasó számára sokkal érdekesebb, ezerszer olvasmányosabb, mint az értelem formáit félredobó, lírai hangulatokat megörökíteni akaró és a prózában szétfolyó többé-'kevé&bé eseménytelen vallomássorozat. A csoport írói közül leginkább intellektuális alkatú Mészáros László. Mind a két novellája kiváló teljesítmény. Az intellektualizáló jelleg véleményem szerint nem gyengíti, hanem inkább erősíti írásainak epikai hitelét, életszerűségét. Mészáros Károly egyetlen novellája is igen ígéretes („Ella Mari magánügye”). Szerettünk volna tőle az antológiában többet olvasni. Kövesdi János hajlamosabb a sötét ábrázolásra, de úgy tűnik, ő is vérbeli elbeszélő. Jól tudja alkalmazni a modern formai elemeket, anélkül hogy a prózát kivetkőztetné műfaji eredetiségéből. Keszeli Ferenc szereti az abszurd helyzeteket. Néha nála is csaknem elvész az epikai fonál a líra kedvéért, 564
