Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."
A pusztulás költészete, irodalma, a magyar nyelvű is, óriási. Egyik szélsőséges, a pusztulás és az elembertelenedés groteszk, meghökkentő színeit és színhelyek fölsorakoztató mű Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyve. Egyik kis szónoklata a pusztulás és szépség hátborzongató kapcsolatait villantja föl; olyan tömör és átfogó, nyelvileg és ritmi- kailag olyan egységes, hogy akár költeményként is olvasható: Képzeljen el egy ofekersárga, düledező falat, uram, a pusztulás fenséges állapotában, mely minden pórusából már az enyészet nyugalmas dögszagát lehelig s arra a végső, legmélyebb csendre készülődik, amelyet az emberi képzelet teremtett számára. Rövidesen nem lesz sem eleje, sem vége, nem lesz kiterjedése -sem, megszűnik azoknak a vak erőknek a boldogtalan játéka, melyek egyensúlyban tartották, hogy ismeretlen s lényétől idegen célókat szolgáljon, s halódásának utolsó sóhajával, mely tréfaképp vagy gúnyból úgy fog szólni, mint újra kezdődnék valami, egy végső dörrenéssel össze fog omlani. S ezen a falon, uram, az emberi elmének ezen az okkersárga rothadásán olyan tündéri fehér rózsák virágzanak, amilyeneket csak egy szennyvízlevezető csatorna tud létrehozni. Kövesse tekintetével, uram, ezeket a tökéletes szépségű vonalakat, a vonalak egymáshoz való boldog viszonyát, a kezdetnek s a végnek édes céltalanságát, melynek szemlélete oly könnyűvé teszi az embert, hogy valósággal könnyezni kezd boldogságában. Ilyen búcsúztatót, mint ez az ásványi dög, az emberi nem történelmében egyetlen gyöngéd szerető, egyetlen nagy halott nem kapott. S micsoda színei vannak, uram! Mintha maga az elmúlás ékesítette volna fel, hogy önmagát ünnepelje. Ma reggel pl. napfelkeltekor az ég egy fiatal női mell rózsaszín fényébe merítette a falat, míg egy része, melyre a még szürke, aranysávos felhők árnyéka esett tompa hullazöld színt öltött. Ármányos ragyogásával oly kort idézett fel előttem, amikor az emberek még szerettek élni. A szöveg ironikus felhangja és feszültsége végig jól érezhető, és elsősorban abból ered, hogy vonzónak láttat valamit, ami a fölbomlás utolsó pillanatát, a megsemmisülés előtti állapotot mutatja, hogy a pusztulást - már az első mondatban - fenségesnek nevezi. A különösség további forrása, hogy egy falról van szó, amely azonban a leíró szemében a hasonlatok és képzettársítások révén nemcsak megszépül, hanem szinte megelevenedik: maga az elmúlás áll előttünk fal alakban, melyre rávetül a fiatal női mell rózsaszínű fénye és mint kiegészítő szín, a tompa hullazöld is. De borzongató ez az ásványi tárgy („ásványi dög”, írja Déry Baudelaire Egy dög című versére emlékeztetve) azért is, mert az elmúlásban a szerves, a történelmi világgal egyenlő rangra emelkedik; a „kezdetnek s a végnek édes céltalanságát” bizonyítja, a végletek egybeesését és erkölcstelen átfordulását. A falon, mint az emberi elme „okkersárga rothadásán”, olyan „tündéri fehér rózsák virágzanak, amilyeneket csak egy szennyvízlevezető csatorna tud létrehozni” - a legiszonyúbb pusztulás a legátszellemültebb virágokat termi, „tökéletes szépségű vonalakat, a vonalak egymáshoz való boldog viszonyát”, az európai kultúra és harmónia szép tökélyét. Az irónia keserűsége és fájdalma aztán az idézett szöveg utolsó mondatában lelepleződik, nosztalgiáról árulkodik: Déry falmagasztalója már- már romantikus hevességgel vágyódik egy letűnt kor után, „amikor az emberek még szerették élni”. * Amikor Gauguin 1891-ben „szakított” az európai civilizációval és Tahiti szigetére utazott, hogy „külön világot” teremtsen vagy találjon magának, hónapokig nem tudott dolgozni. Látványosan fordult el a nyugat-európai festői irányzatoktól - az impresszionizmustól, szimbolizmustól -, kilépett a számára szűkös versenyből, izmus-harcokból, de félelemmel és meg-megújuló csalódásokkal botorkált a vágyott paradicsomban is. „Hiszen ez Európa - az az Európa, amely elől elmenekültem!” - kiáltott fel megérkezésekor. Menekülése és „világteremtése” minden bizonnyal fordulópont az európai 543
