Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."

művészetek történetében. Csontváry Kosztka Tivadar például kortársaként ugyancsak elmenekült, másféle világot keresett, s alig másfél évtizeddel Gauguin szakítása után alakította ki Gulácsy Lajos Nakonxipánt - képzeletbeli 'birodalmát. „Nakonxipán lakói számára - írja Szabadi Judit - Gulácsy mindazt a szabálytalanságot megengedte, illetve természetűikké tette, ami miatt ő maga a józanok szemében gyakran komikussá vált. Nakonxipán a szerelmesek városa volt, a kíváncsiskodóiké, a középkori lovagoké és az esetlen bámészkodóké, a rokokó keosességű hölgyeké és az ördögien dévaj, torz kis emberkéké.”

A szabálytalanság szépségében fürdő öntörvényű álomszigetek, a különféle Na- konxipánok elszaporodnak a külvilágtól elforduló, a rideg valóságtól menekülő művészetben. A művész megpróbálkozik a szökéssel, a „disszidálással” - de ha igazán jó művész, a mutatvány soha sem sikerül egészen. Az álomvilág mellett, alatt, mögött, valahol valahogyan mindig ott kísért a valóságos világ is, és a menekülés kudarcának megérzése vagy beismerése. „A disszidens öntudat - írja Sinkó Ervin - elszigeteli az embert, és ez az elszigetelt ember a társadalom gépezetével nem tudott mást szembeszegezni, mint a magányos szenvedése vallomását - és a saját izoláltsága miatt való rossz lelkiismeretét. A rossz lelkiismeretet, mely ezzel a kérdéssel kínozza a disszidenst: van-e joga ahhoz, hogy tiszta maradjon, nem árulás-e ez a tisztaság, szabad-e, erkölcsi szempontból megengedhető-e, hogy valaki kivétel legyen, külön keresse az üdvözülést a földi pokol kellős közepén?” A szökés azonban nemcsak rossz lelkiismeretet hagyhat, nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy tisztességes-e az „üdvösség” keresése, hanem azt is: lehetséges-e a különféle ,kilépés”. A jó művek nem elmondják, hanem megélik a disszidálás lehetetlenségét.

A magyar költészetben szembeszökő példát találhatunk még az oly messzire merészkedő, idegen világokat bejáró költőnél is, mint Weöres Sándor, bár nála elsősorban nem menékülésről, hanem valamiféle kozmikus méretű terjeszkedésről van szó. Weöres az álom és képzelet tájait is valóságként szemléli, kutatási terepnek tekinti, mint ahogy azt például a Gulácsy nyomán írott Dalok Na conxy Pan-ból című versének utolsó dalában tételesen is megfogalmazza:

E vers is valóság, akár az álmod.

Az élet: szív és kés egy szín alatt.

Szemeddel az egész tengert halászod

S horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.

Természetesen mindebből nem következik, hogy Weöres verseinek — különösen egyes verseinek - ne lennének nosztalgikus rétegei is, hogy 'alkalmanként ne feledkezne bele egy-egy mitologikus vagy játékos helyszín kidolgozásába.

Itt van aztán további példának Kormos István Nakonxipán-verse, amelyik Gulácsy egyetlen képét, a Nakonxipánban hull a hót használja elrugaszkodóul (és címadóul). A hosszú vers csupa varázslat, játékos csapongás és teremtő önkény: a lehunyt szem belső faláról előnyüzsgő ország lakói gondtalan könnyűséggel lépnek a figyelem fénykörébe, és magabiztosan tanúskodnak a költő hatalmáról: zeppelinforma marcipán, zöld hó, szelídített bálna, sárgából püspöklilába csapó homok. Egymás után hangzanak el a társadalom embertelenségéből, a szörnyű valóságból álomvilágba menekülő művészet érvei és képei: „világokat varázsolok amikor akarom”, „ez az én úszó szigetem”, „ide civilizáció lábát be nem teszi”. Csakhogy ezek a motívumok túlságosan is ismertek, túlságosan magábiztosak, nyilvánvalóak, és keverednék a szinte együgyű köznapok motívumaival, olyannyira, hogy átfordulnak, és szelíd iróniába burkolják az egész mutatványt, amit aztán az ilyenféle profán „kiszólások” és kellékek is éltetnék: „De semmi vész gyerekeim”, „van jó orgonaszappanom”, „csibéim nem hülyéskedek”, „nem mifené544