Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."

idill képei is állóképek, elomlóak és szomorúak, a béke képei halállal, borzalommal terhesek. A képzelet csupán a „bölcsebb, szép halál”-t hívja. A nyugalom, a csönd, a megejtően lágy szépség rokona a halálnak - Radnóti feltűnően gyakran írja le a „halál” szót, az egyik legdallamosabb-lágyafob magyar szót s nemcsak az utolsó években kapcsolódnak össze ezek a fogalmak költészetében. Az 1938-as Béke, borzalom csendjében úgy repülnek a holtak, mint Chagall lényei, mint majd a Hetedik eclogaban a horkoló foglyok.

A 3. és méginkább a 4. razglednicában nem tűnik föl a szép halál, a megnyugtató elpihenés, a feloldó pusztulás képe-hangja. A kitartott szépség, a harmónia megbomlik, az esetlenség, a rímhiány, a megbicsaklás is teszi nagy versekké Radnóti utolsó vallomásait. „Kevés versszövege van a XX. század irodalmának - írja a 4. razglednica elemzésében Tornai József (Elet és Irodalom, 1972. december 2.) -, amely ilyen együttműködésre, a versnek az olvasóban való továbbépítésére kényszerítene. Ha a költészet legnagyobb ellensége az irodalom, akkor itt Radnótinak sikerült a valóságot, utolsó napjainak kegyetlen, valószínűtlenül embertelen valóságát minden irodalmiságon túl közvetlen közelünkbe hozni.”

A harmadik razglednica első két sora nem rímel, s hiábavalók az al'literációk - egyik sem hangzik „szépen” („véreset vizelnek”; „Fölöttünk fú a förtelmes halál”), a förtelmes jelző mellett a „halál” nem hívogató, a szó szinte elveszti dallamosságát. (Vörösmarty az Előszó ban más eszközzel, de hasonló módon változtatja meg a „halál” szó hangulatát, a „h” hangokból épülő alliterációk szépségét: „Most tél van és csend és hó és halál” - a kötőszavak feldarabolják, megtörik a szöveget, az élettelenség nyugalma lés az élet töredezettsége feszíti a sort. József Attila Téli éjszakájában, is rokon képpel és hanghatással találkozunk: „A hideg űrön holló repül át s a csönd kihűl. Hal- lod-e, csont, a csöndet?” Az egyébként puha „h” hangok itt huhognak, összekoccannak a ,,cs”-kkel.)

Az utolsó razglednica - mint Tornai is írja - aszimmetrikus; „a vers nyolcsoros, félkeresztrímes, úgynevezett nagystrófának indul; az első négy sor után azonban a megkezdett a b a b képlet háromsoros ded szerkezetre változik a szakasz második felében. Radnóti utolsó verse hétsoros”. Csonka marad a strófa, de nemcsak hiányzik a nyolcadik sor - az utolsó mondat is tompa esetlen, s már az első - Tornai szerint még tiszta - rím is „hibás”: teste is. A gondolatjelek meg-megtördelik, darabossá teszik a szöveget, a német mondat idegensége végleg kirepít a költészet varázsos, külön világából.

Radnóti halállal, pusztulással terhes költészete nem áll egyedül a XX. században - a pusztulás, fölbomlás mint általános költői téma, a kezdetektől szerepel, s Baudelaire óta szinte közhelyes nyilvánvalósággal, alkotóként és történelmi korszakonként más-más konkrét tartalommal, de állandóan jelen van. Baudelaire híres és hírhedt könyve, A romlás virágai nyomban megszólaltatja a romlás költészetének szinte valamennyi válfaját, a mitikustól a groteszkig, egyként fölfedezi és leírja a halál vágyat és a széthullás borzongató szépségét. XX. századi utódai közül említsünk két olyan költőóriást, akiket Radnóti is fordított, a francia Guillaume Apollinaire-t és az osztrák Georg Traklt, akik mindketten az első világháború poklában találtak látomásaikhoz bizonyító erejű, tragikus valóságot, és akik akkor is összetartoznak a Baudelaire-i örökségben, ha egyikük a derűs életszeretet és érzéki élvezet, a másik pedig az öngyötrő, mitikus szorongás jegyében építette fel világát. Apollinaire Kikericsek című versében például ugyanaz a békeborzalom tűnik fel, amelyik Radnóti „idilljeit” is áthatja:

A csordás csöndesen halk hangon énekel

Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

E halnikészülő nagy rétet mindörökre

542