Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."
lönleges pillanat megőrzésére összpontosul („Föl-föl, még ez egyszer ..„a semmiség előtt még újra lenni”, „Szép életem, lobogj, lobogj tovább . . A Szeptemberi áhítatban nem egyenlíti, nem oltja ki egymást szépség és rútság - a csúnya sem szépül meg, csak a halál, ta nem-lét szomszédságában az élet részeként tündököl. * „Ha hetente több óra zenét hallgat, az ember úgy 'érzi, mégiscsak érdemes élnie” - írja Peter Brook Az üres tér című esszéjében -, „de a vigasztalódás pillanatai eltompítják elégedetlenségét, .s inkább arra készítik fel, hogy végül is elfogadjon egy másfajta, voltaképpen elviselhetetlen életet.” A művészet egyik legsúlyosabb gondját érinti Brook, azt a paradoxont, hogy kifejezhető-e az, amit az ember szívesebben mond kifej ezhetetlennek, hogy tisztességes-e mindig a kifejezéssel próbálkozni. A művészet nem oldja-e fel önnön létével eredeti, valósághoz kötött élményünket, megrendülésünket, nem szépíti-e meg a 'borzadásunkat is, nem válik-e nemcsak elmondhatóvá, hanem szinte „kulturálttá” a megjelenített embertelenség? Vagyis nem fenyeget-e az a veszély, hogy a művészet kielégít? Színházi tapasztalatairól szólva Brook ugyanoda étkezik, ahová minden író, költő, zenész: „Mit lehet ilyenkor tenni?” Hogyan találhat formát a művész a „formátlanság” kifejezésére? Hogyan jelenítheti meg „szépen” a valóság legdurvább elemeit? Hogyan alkothat úgy, hogy eszméltessen és ne andalítson? „Én a színháznak egyetlen savpróbájáról tudok - folytatja Brook. - Szó szerint próba ez. 'Mi marad meg az előadás befejeztével? A tréfát elfelejtik, de a heves érzelem is elenyészik, a józan érvek logikája pedig megbicsaklik. Amikor arra használják az érveket és az érzelmeket, hogy a közönségben fölkeltsék a tisztánlátás vágyát, akkor az elmékben valami égni kezd.” A jó művek felkeltik a tisztánlátás vágyát, mert értékük éppen abban rejlik, hogy a szabadságot hívják, 'szabadságra vezérelnek. A megszépítés, a nem-adekvát forrna felbukkanása - az „irodalmi'ság” — voltaképpen megalkuvás, legtöbbször öntudatlan engedmény, valamiféle emberi-művészi gyengeség. A közönség pedig - az igényes, „művelt” olvasók, nézők, hallgatók is - gyakran igénylik a kultúra nyújtotta megalkuvást, s alkalmanként még akkor is megszerzik ezt maguknak, ha az adott műalkotás valójában nem olyan, de némely rétege, jellemzője alkalmas a kultúr-meghatottság fötkeltésére. A XX. századi 'magyar költők közül - különösen a fiatalabbak körében - Radnóti különösen népszerű. Verseit azok is gyönyörűséggel olvassák, mondogatják, akik valójában talán berzenkednek Radnóti korának megértésétől, a tények, összefüggések, a nyers valóság természetrajzának megismerésétől. Mintha a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, az Á la recherche . . . vagy az Erőltetett menet igazi szépsége oldaná is a borzadást, mintha a versek klasszikus, míves szépsége lágy szomorúsággá varázsolná az iszonyatot és rettegést. A szavak, szóösszetételek hangzása megnyugtatóan dallamos - az értelem s az érzékek minduntalan összekocoannak. Ha behunyt szemmel, önfeledten mondogatjuk a sorokat, ezek a szavak már nem is pusztulást, a kiszolgáltatottságot, a nyomorúságot jelölik, legalábbis nem olyan negatív értelemben, ahogy a köznapi gondolkodásban vélekedünk róluk. A „háborúba ájult Szerbia”, a „bíbor parázs”, a „zuhanó lángok”, a „háború hallgatag évei”, a „félelemtől bolyhos honi éjszaka” - ezek a hanghatások s így a képek is, hátrább szorítják a fogalmi jelentést: varázsosan szépek; és nemcsak kiszakítva, kitépve az egészből, a versek egésze ilyen. Éppen ezért lehetséges, hogy a végletekig kitartott szépség egyszeresek borzongást, nyugtalanságot kelt az olvasóban. Nem a fogság és az otthont idéző idillikus képek ellentéte feszíti az Erőltetett menetet vagy az Á la recherche .. .-t például - mint gyakran értelmezik -, az elemzés igazolhatja, hogy a kétféle világ iköltőileg, nyelvileg nincsen éles ellentétben. Az 541
