Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."

A nagy titok pedig más és több - de erről inkább a fogalmi közlés tudósít, a vers utolsó három szakasza, a kétféle világ újbóli összevillantása. A fényes égi szomszéd itt a szépség maga: a hétköznapiság, a megszoköttság, a szürkeség, a romlandóság, mindenféle kisszerűség ellentéte, és aligha több az ismeretlen Úr is, akit a vers befejezésében bizonyára az önmaga ellentétébe csapó paradoxon logikája, működése is formál, az emberi természet örök mégise., amelynek ezen a fokon már mindegy, hogy igent vagy nemet mond, csak másként tegyen, ellene, hogy „kijöjjön” a teljes egész, a végleteket magába záró végtelen.

1935-ben, nem sakkal halála előtt kta Kosztolányi a Szeptemberi áhítatot, talán legelragadtatottabb versét. A halál előtti fohászban az érzékelhető, felfogható, evilági csodák dicséretét olvashatjuk, a lót szépségét - itt nyoma sincs a megszépítésnek, noha minden a tetőponton van, az érett, pattanásig feszülő teljesség állapotában.

A vers egyik kérdése, felkiáltásszerű mondata „kulcs”-ként kínálkozik: „Mily paníheizmus játszik egyre vélem, / hogy századok emlékét visszaélem?” A Szeptemberi áhítatban valóban fellelhetők a századok emlékei - eszmények és 'hangulatok, motívumok, színek, jelek, amelyek az európai történelem, vagy inkább kultúrtörténet jelzései. Az alapréteg - a vers egész szemléletét is meghatározza - az ókori görög világ- és élet- szemlélet, a pogány szépség-kultusz, amelyben különösen fontos az egyes ember, az egyéniség tartása, ereje, szépsége („az életem a sors kezébe reszket, / de lelkem és gerincem egyenes. / Uralkodásra a karom erős még, / adj kortyaidból nékem, végtelen, / s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, / még most se rút, nem-őszülő fejem”;). A jellegzetesen görög hangulat, kép és gondolkodásmód beolvad a vers egészébe, mint ahogy később a többi motívum'is - a Szeptemberi áhitat így is egységes, egystílusú vers, a legkoszto- lányisabb Kosztolányi-versek közül való. Az élet igenlése, az evilágiság eszméje úgy ragyog a versben, mint a görög művekben; a halottakon uralkodó Achilleus is így inti Odysseust:

Csak ne dicsérd a halált soha nékem, fényes Odysseus Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét, egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.

S a fordító Devecseri Gábor is megjegyzi, hogy Odysseus „a legéletrevalóbb tanácsokat az alvilágban kapja. S az olvasó sehol másutt nem fogja inkább érezni, mint az alvilági jeleneteknél, hogy minden szál odafönt fut össze”.

A szeptemberi ragyogásban, az elmúlás-romlás előtti legtermékenyebb-dúsabb időszakban villannak fel sorra a „századok emlékei”. A történelmi rétegzettség összefonódik a természet rétegzettségével, is az egyes ember múltjával. A vers egy egész szeptemberi reggeltől a csillagos estéig, s a költő közben tagolja is a napszakokat („a délután is furcsa nékem”, vagy: „nézd az estét”). Az egyetlen nap leforgása alatt sűrítve, zsúfoltan bukkan fel az, ami volt, s ami van. A gyerekkor emlékeivel keveredik a népmeséi világ („Húgom virágokat kötöz a kertbe, / aranytálban mosakszifc reggelente . . .”), a középkor hangulata („Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen alvó, ferde szemgolyóval. . .”), a romantika („a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, / örvénylik a Sonata pathétiqe . ..”), a XX. századi polgári otthon képe („benn villanyfénynél őszi takarítás, / készülődés télre .. .”). De minden réteget félelem, sejtelmes szorongás takar; az érettség, a beteljesülés - a 'boldogság, amelytől „elnémul a szóló” - szomorúsága bujkál végig a versben. A költő s az olvasó is, mint a szél „a télre, sárra és halálra gondol”. A nyitó és záró fohász az érett, leggyönyörűbb élet - és évszak súlya alatt szakad fel; az emberi kívánság, minden vágy a megmaradásra, a kü540