Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Nádasdy Lajos: Kiegészítések Petőfi pápai életszakaszához
A modern művészet rettentő régi. Olyannyira az, hogy ma már - mint valami túlszaporodott, elterjedt, óriás családfa - újabb követőinek nem is tud -mást a kezébe adni, mint formai derivátumókat, megoldásokat, technikai és technológiai eszközöket, lépéstartást a korral, lépéstartást mások (Wols, Vasarely, Poljákoff, Albers, Tapies stb.) eredményeivel. Mintha beleragadtak volna a legeslegutóbb látott víziókba, intellektuális és turisztikai, sőt katalógus-tapasztalatok emlékképeibe, a saját víziók felhígulnak, szelíden visszaverődnek kinek-lkinek vásznain, nem gépiesen ugyan, de a megismert, megcsodált idiómák újból való elkmétlósével, az eredetiség, ötletesség csalóka jelszavával. Senki nem akar lemaradni koráról - ez bujkál az atmoszférában. S ebben a sietségben mintha senki sem ügyelne arra, mit mond, hanem inkább: hogyan mondja. A „hogyan”, persze, még nem zárja ki a tartalmat. Mikor Soto beleszúrta tűit a „Fekete fehér kompozíciói”-ba, mikor Yves Klein az ultramarinkék igézetével végigfestett egy kétméteres vásznat, egészen a legalsó, fekete csíkig, mikor Lucio Fontane meghasogatta érett gyümölcs színeire emlékeztető vásznait, a tartalom - minden feltevés szerint - ott lüktetett a mű vékony hártyája alatt: ki lehetett érezni az izgalmakat, kételyeket, fájdalmakat a képből, alkotásból. .. A „kiérzésben” most sem volna hiba (ha nem unnánk az eltörpülő, „utánérzett” fájdalmakat, mondvacsinált problémákat, eltussolt igazságokat), a tartalmat azonban vizsgálódva keressük, akár divat keresni, ákár nem. Milyen tartalmakra gondolnánk? Nagy igazságokra-e, nagy szólamokra? Drámai figyelmeztetésekre vagy ujjongó örömre? Nem hiszem. Értelmezésünk szerint az alkotás „tartalma” nem formai derivátum, hanem fordítva: az a „valami”, amiből (akár érzelmeken túl, akár mondanivalón innen) a mű sajátos, egyéni alkata kényszerű erővel jő létre, s nem veszélyezteti helyzetét, hogy epigon, már látott művé válik, hogy sokezredik társa lesz másnak az agyában már megszületett gondolatnak, mintha csak gépies továbbszaporításról lenne szó. Aki ilyen kivételes összetételű kiállításnak szerencsés látogatója lehet, először a kiállítás jellegzetességének, azaz mondanivalójának valahogy közös légkörét szeretné magába szívni, legalább itt-ott, egyik-másik műben. A „pannon” szél úgy lengedezik ezen a kiállításon, ahogy pl. egy mémetalföldbbenelux-francia kiállítás termében lengedezne. „Pannónosabbá” tételéhez el kellene tekintenünk először is a ragályos Rosenquist- nyomoktól (ELfriede Ettl: „Elssler Fanny balettcipője”, „Fej hátulról”), a belgrádi Koloman Novak kísértetiesen Vasarely-s „Objékt”-jeitől, a bécsi Peter Pongratz Du- buffet-s kompozícióitól; a mondaniváló, hogy mindjárt a címnél maradjunk, átmegy valami mesélő, balladás részletességbe Kustár Zsuzsa „Dunántúli meséi”-bcn, Dohnál Tibor „kékfestő”-jellegű kompozíciójában, a burgenlandi Gottfried Kumpf „naív” képein, melyeken a „pannon” jelleg elszászi babaház-jelleggé változik . .. Nagy, komoly erők feszülnek mégis egynémely alkotásban. Fia valamilyen képzeletbeli láncreakció folyamatát akarnánk rekonstruálni, az valahogy úgy oszlana meg, mintha a jugoszláv robbantotta formakísérletek sűrű, mély tengerszemeket alkotnának egy-egy magyar műben, s azután tündöklőén elfelszínesednök az osztrák kedélyvilág alkotásaiban. A formarobbantás tudva, nem tudva, ismét nem valamilyen első, merész, minden kockázatot vállaló gesztus. A maribori Slavko Tihec - kinek művei már megjárták a velencei, antwerpeni, nürnbergi, lausannei, párizsi kiállításokat - gyönyörű, sötétre pácolt, kubista műve, „Koncéntrumok”, paralelbe volna állítható Benazzí művével (1961), Vlasta Zorko Tihec csiszolt, lágyan formált alkotásai Arp elgondolásaival, a burgenlandi Rudolf Kedl „Ősnövények”, „Növényi oszlop” művei Avramidis fél- évszázados „Álló figuráit” idézik (Bécs, XX. század). A „pannon” hang - ami, ismételjük, szerintünk nem sovinizmusra, hanem ellenkezőleg, valami gyökeresen-népiesre, régiesen „új” s modernül elfogulatlan akcentusra kötelez, - mintha jobban benne volna a zalaegerszegi Szabolcsi Péter kis faszobrában („Női figura”) s Németh Mihály három kőszobrában, mely utóbbiak azonban már úgy 46
