Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Simon István: Petőfi öröksége

csak művészi megfogalmazásban adja meg magát. Amennyiben egy költő láttatási képessége az élet gazdagon színes szegmentumaira terjed ki, az univerzalitás sugallatát érezzük.

Petőfi annyit hangoztatott költői természetessége és egyszerűsége - mellyel kapcsolatban soha nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mennyire látszat csak, mert nagyon is raffinált ez az egyszerűség - s a realizmusban megtalált legmagasabbrendű kifejezési módja máig olyan talány, hogy időről időre kénytelenek vagyunk számolni vele, ha egyáltalán a líra társadalmi-emberi funkcióját akarjuk újra és újra tisztázni. Elég sok idő tölt el halála óta, s nyomában koronként óriások lépkedtek, mégis a költői-művészi teljesség titkainak tanulmányozására, mondhatnám, örökös fürkészésére a legkézenfekvőbb lehetőséget leginkább életművében sejthettük. Hajlandó persze az ember a géniusz romantikus ragyogását, mint egy glóriát, eleve bűvölettel szemlélni. Ám Petőfi egyetlen mondatával képes ezt a misztikumot szétfoszlatni. Az univerzalitás költői értelemben sem azonos az ember- felettivel. Ellenkezőleg: a legemberibb törekvés és leginkább a realitások emberének jellemzője. Petőfi pedig az volt, a legreálisabb ember, aki valaha is átérezhette küldetése jelentőségét és a küldetése megvalósításához elengedhetetlenül szükséges költői eszközök fontos szerepét és magát a tárgyat.

A létezés úgynevezett emberi alapérzései, alapigazságai - mint a szabadság- és a hazaszeretet, a boldogságigény, a szerelem melyek verseiben kifejezésre jutottak, sohasem függetlenek az azokat kutató vagy épp létrehozó emberi közösségektől: a társadalomtól, a nemzettől s méginlkább az emberiség egészétől. E fogalmak közül bármelyiket emeljük is ki - társadalom, nemzet, emberiség -, mondanivalójának egy-egy versből kihallható summája érezteti velünk, hogy maga a földolgozott téma csakis a vele legjobban és legpontosabban kifejezhető, s e fogalmak közül valamelyiket konkrétan szolgáló igazság érdekében került tollhegyre. Helyhez és időhöz, mondhatnám, látszatra kicsinyes aktualitáshoz kötődik olykor a költői téma, de mindig úgy földolgozva, hogy az emberi érdeket hogyan szolgálja a legjobban. Akár úgy is, hogy az én - olvasói - érdekemet is a leghasznosabban. S életérzésemhez a legközelebb állóan.

Mivel az egyetemesség ugyanakkor mégsem ismer korhoz és helyhez kötöttséget, a példa - mellyel élnék - szándékosan a frissebb irodalmi kelléktárból kerül ki. A XX. századi népiesség - a szürrealizmus egyik modern változata - F. G. Lorca életművében emelkedett talán a legmagasabbra. Miért hatott ránk oly elementárisán, mi lehetett a többlete a hasontörekvésű, de elvontabb korabeli életművekhez képest? Bizonyára az, hogy ízig-vérig spanyol, hogy Granadából egy konkrétan éreztetett népi miliő erős festői hatásával sejteti meg velünk egy nép szabadság- és emberi eszményeinek általános érvényű igazságait. Lorcánál egy öszvérhajcsár hiteles portréja nem elvont - mint ahogy Petőfi szamaragoló juhászáé se az -, hanem sajátosan egy nép s azon belül egy nép- réteg realitása, életérzése sugárzik belőle. Az egyéniségén átszűrt valóságdarab a versben önmagánál lényegesen többé varázsolódott, tipizálódott; s így, mint oseppben a tenger, a teljesebb spanyol világ is benne ragyog. És érdekli, persze hogy érdekli a magyart is a tőle messze eső nép élete, karaktere, valósága: úgy is, mint olvasót, úgy is, mint nem spanyolt.

Mármost nem nehéz Petőfi életművén keresztül a külföld népünk iránti érdeklődésének titkát megközelíteni ilyen oldalról is. Amit Petőfi költészetének lényegéről, mint egyik fontos ismérvet, már az iskolában megtanultunk, épp versei konkrétságára, helyhez kötöttségére vonatkozik elsősorban. Petőfi fedezte fel nekünk az Alföldet - vettük tudomásul -, sőt ő tudatosította a plebejus életérzésen keresztül először az igazi hazát. Ezek persze ma már olyan köztudott igazságok, hogy olykor azt hihetnénk, szóra sem érdemesek. Pedig Petőfi egyetemességét szűnni nem akaró külföldi népszerűsége felől megfejteni osak ezeken át tudjuk. Ha Lorcánál közvetve egy nép beszédét is hallja egyszer csak az ember, képzeljük el az idegen ajkú olvasót, aki a magyar észjárást,

440