Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Simon István: Petőfi öröksége

temperamentumot, egy neki ismeretlen nép karakterének sajátosságát, hangszínének érdekes zöngéjét hallja 'ki - a fordításokon keresztül is - Petőfi verseiből - s közben még az alapvető emberi és társadalmi igazságokat kapja költői megfogalmazásban -, persze hogy egyszerre izgatni kezdi az a nép is, mely e kivételesen egyéni hangú költőn keresztül szól hozzá. Bizonyára neki, az idegennek A puszta télen kísértetiesen szép világa nemcsak a gerendáról dohányát levevő béres eleddig ismeretlen alakjával lesz lenyűgöző, hanem a vers oly természetes költői fordulatával is, ahogy a havas magyar téli alkonyat lemenő napja hirtelen - s megint csak a világ legtermészetesebb dolgaként - elűzött zsarnok király lehulló véres koronájának képével azonosul.

Mindezekből következik tehát, hogy óriási örökséget hagyott ránk ez a 26 éves korában elpusztult költő. Újra és újra átéljük szinte a maga csodás életérzését, hasznosítjuk gondolatait, példájából erőt akarunk meríteni. Ez is örökség, kötelező örökség a számunkra.

Hogyan hasznosíthatjuk tehát, mi az ami belőle elvontan, eszmeként, vagy a tevő- legesség szempontjából megítélve ma is jelen van?

A haladó magyar irodalom, s ezen belül Petőfi életműve tanúsítja, hogy a progresszív társadalmi eszmét mindig a magukénak vallották jelentős alkotóink. A társadalmi és nemzeti felszabadító mozgalmakban nemcsak szellemi értelemben, de mint Petőfinél láthatjuk, aki e tekintetben is a legmesszebb jutott el, tevőlegesen részt vettek a toll mesterei az ő sugallatát követve. Szellemiségének tanulságai épp ezért elsősorban a költészet hivatásának értelmezésében, megítélésében játszanak szerepet; ebből következik a költő példájának számos aktualitása is. Már előtte se, de utána aztán valóban nem született jelentős életmű társadalmi kapcsolódás, azaz a forradalmi eszmék melletti elkötelezettség nélkül. Nyugati költő kollégáink, ha költészetünkkel ismerkednek, talán nagyon is szembeötlőnek találhatják, hogy egy-egy nagy költői életmű mondanivalójának legmesszebb hangzó summája mindig a nemzeti és társadalmi sorskérdések megfogalmazása volt. Vagyis, hogy nálunk oly természetes a kötődés a haladó nemzeti és társadalmi mozgalmakhoz, s hogy a líra nemcsak az irodalom legvirágzóbb ága, hanem a történelmi tudat majdnem legfontosabb alakítója, megfogalmazója is volt.

Analógiát ritkán kínál a történelem, hogy egyik kor tanulságait a másik koriban azonos érvénnyel aktualizálhassunk. Petőfi azonban messze túlmutatott korán, s ahogy kiváló teoretikusunk, Németh László írja róla „Petőfi olyan nagy emléke a magyar szellemnek, hogy nem tudunk szabadulni tőle.” Pontosan azzal ejt ma is rabul, amit 125 évvel ezelőtt, mint lehetőséget, a maga életével és nagy költészetével felvillantott, s ma is lehetőség ez a lehetőség, különösen ha a társadalmi-költői attitűd mozgási 'lehetőségei felől nézzük. Igaz ugyan, hogy Petőfi, a forradalmár költő egy hatalommal, egy társadalmi renddel állt akkor szemben, s ha a mai magyar költő a Petőfi-tartás akkori példájából indulna ki, ellentmondásba kerülne nálunk, ahol a költői elkötelezettség magától értetődően a szocialista társadalmi rend vállalását jelenti. Az ellentmondás azonban látszat csak. Petőfi a forradalom győzelme érdekében nemcsak elvont eszmét hirdetett, hanem tevőlegesen is képviselte a nép ügyét. A jakobinus-republikánus költő a Habsburg-ház trónfosztása után nem az új hatalommal, hanem a népképviseleti alapon megvalósuló demokrácia késleltetőivei s a tömegérdekeket szabotálókkal szemben harcolt továbbra is.

Nyilvánvalóan fából vaskarika volna a haladó tradíciókat vállaló, azokat folytató költő számára az ellenzéki magatartás a szocialista társadalmon belül. De egy eszme melletti elkötelezettség nem jelenti azt, hogy a hatalmon helül ne kerülhessen szembe a fejlődést gátló tényezőkkel a költő, s ne merüljön föl akár konfliktus is a hatalmat megtestesítő vagy gyakorló tényezők és a tollforgató között, ha a szocialista társadalom fejlődésének gyakorlati lehetőségeit nem egyformán ítélik meg. A társadalmi elkötele441