Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Morvay Gyula: Julika (elbeszélés)

- Valahogyan úgy - mondta .az uborkát ropogtató.- Meg nem kell szabadni, de azért tempósan, hogy utolérjük magunkat, emberek.

— Az a tempó holnapra is kell; ha ma minden erőt kiadunk - mi marad holnapra?

— A nagy semmi - mondta a másik.

Juliba még egyet került; lassan nyitnak ,a boltok. Azt a kopott, lemálloitt, kirágott falat három ember kalapáccsal verte; a régi vakolat tompán zuhogott a földre, leszakadt egy lepedőnyi darab, az emberek megálltak, kezük fejével megbörölték izzadt homlokukat, a széles utca felé néztek: onnan jön egy .asszony: vánnyadtka, vékony, mint a deszka, kevés, mint a fogyó gyertyaszál. Két, cementtel tele kannát cipel, odaliheg a létrához, megáll, nagyot fúj.

„Legalább a létrára vegyék fel ezt a bolond-nehéz malteros-kannát!” - „Azért kapod a fizetést, cicám”, »szól a létráról a kalapácsos ember. „Hát ezt nem bírom feladni”, mondja a falatka asszony. - „Fújd ki magad, csak fújd ki, .szedj szuflát, aztán fogd meg .két kézzel, így, két kézzel azt a kannát, és »add fel, cicám!”

A hóhányók közül az egyik asszony arra megy, cigarettájával kínlódik: szétfeslilk ez .az átoik flusztpapír, .azzal babrálkodik, végre ,a szájába -nyomkodta, paffog vele, no, már füstöl.

Meglátja a létra-ápoo ülő vékonyka asszonyt, odamegy, „Mi az, Rozika, mi az? Ez a kannád? Nehéz? Kevesebbet »tégy bele! És egyszerre kettőt cipelsz? Jézusisten, és ezek »az átok férfiak nem segítnek, ugye?”

Megfogja a kannát, felemeli, felkiált a kalapácsosnak: „Fogja »már meg! Ha feladom magának, iáikkor maga .ne piszmogjon, hanem vegye el tőleim! Gyerünk, gyerünk, apám, »mert »a fejére borítom ezt »a maltert!”. „Annyi erőd van?”, nevet a kalapácsos. „Asszony létedre?” - „Maguk meg férfi létükre nem segítenének ennek a Rozikának!”.

A délelőtt közepén Juliba már otthon volt. Laci, az ura otthon volt, látszott rajta, hogy megint, megint! „Hát te nem vagy munkában?” - „Csak finoman velem, fiacskám; az urad maródisikodhiat is, nem?” - „A hegyről jöttél, ugye?” - „Nem érdeköl, hogy honnan jövök, de azt mondhatom, hogy már megint ebben a bo-rosüvegben tartod az »ecetet, ami »itt van »a [kezemben!” - „Hiszen bort iszol, te ütődött!” - „No jó. Hazajöttem, ite meg elkezded a szöveget, mint »mondják. A nagy -szöveget, amit hagyj el, fiacskám, szivikém. Hagyj el! Akkor »menj d Radára, hogy az a radai Heródes hallgasson téged, de nem én”.

„Semmire se vagytok valók, férfiak: megjövök »a városból, és itthon talállak, te átok. Csak azt »ne mondd, hogy „csak hagyjuk az »asszonyokat, csak hagyjuk őket, semmiké se jók. Csak a szájuk jár, csak a cicoma, osaik a pénz”. „Mi mást kellene »mondanom?” - „Akármit, csőik ezt ne. Öt esztendeig éltem <anyó»som »mellett, azzal »a világ- szökanttal, kapáltam, de soha sem eleget, mivel asszony voltam, a városból jöttem” - „Ha eleget kapáitól, becsültek érte. Ne hánytorgasd fel” - „De mindig többet és jobban kapáltam, »mint ia töbhidk, az én munkám mégsem volt jó, én esák legyalázást kaptam”.

„Mi is »megkapjuk. Kvittek vagyunk” - „Elég sóikat flangáltál, a hegyre jártál, most is onnan jöttél, »én »meg mostam, gyerekeket neveltem, hát hogyan lettünk volna kvittek?” - „Idegen voltál a falunak. Városról »hoztalak ide” - „Szép. A városban azt láttam, »most, ezekben iaz órákban láttam, hogy »mi asszonyok ezerszer többet érünk nálatok”. „Mit láttál megint a városban?” - „A hólapátoló asszonyokat; a férfiak hozzájük item jöhettek. A férfi ferigádvezető ,a férfiaknak »azt mondogatta, hogy „holnap is lesz nap; nem kell éppen »megszakadni »a munkával. Aztán az a nyeszlettke, azzal a kát kanna »malterrel!” - „Mi volt vele?” - „Nem bírta »szegény felemelni »a létrára, az a imahament ember, nemhogy letette volna »a kalapácsot, mint a hegy, csak állt, és le